Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-19 / 51. szám

nevelésért mindig sorompóba lépett s annyit legalább elért, hogy a társadalom majd minden osztálya, s lassanként remélhetőleg a vagyontalanok osztálya is belátja, hogy pártharcaik csak erkölcsi fegyverekkel és erkölcsi mérséklettel harcolhatok. Azonban a liberalismus nem bizonyult a társadalom békehozójának. A politikai liberalismus ugyan határozottan áldásossá lett, a mennyiben az absolutismus veszélyeit elhárította, az egyeseknek polit. jogokat biztosított, s a polit. érzületet kifejlesztette. A gazdasági liberalismus azonban hasonló hatásokat érlelt meg, mint hajdan a római császárságban : elősegítette a vagyonnak egyes kezekben való felhalmozódását s kiélesítette a gazdasági ellentéteket. S az sem tagadható, hogy a »laisser fairé, laisser aller* elvnek ÜZ £1 tendenciája, hogy a gazdálkodás határait átlépve, a nevelésben, művészetben s általában a szellemi életben üzleti opportunismust, s ebből opportunikus üzleti érzéket teremtsen. A társadalom ily elvek mellett csak erkölcsileg tökéletes embereknél állhat fenn békésen és lehet derét. Mivel azonban ez az erkölcsi tökéletesség kivételt képez, azért a tudomány és a közvélemény tévesnek ismerték fel a gazdasági liberalismust és a társadalomban ismét oly rendet kívánnak, a melyben a birtokszerzés nem a vak szerencse, hanem lehetőleg a szükséglet szerint szabályozandó, hogy így a vagyontalanok részéről fenyegető forradalomnak lehetősége megszűnjék. Az összesség érdekéből kiindulva, a közérdek ismét az egyesek érdeke fölé kerül s a nevelés összes szabályai is a közérdek követelményeiből folynak. A paedagogiában tehát ismét érvényesül bizonyos utilitarizmus, a mely különösen formális klasszikus oktatás ellen küzd. Az utilitarizmust azonban ellensúlyozza a lélektannak a nevelés terén való széles körű alkalmazása, a mi azt a célt szolgálja, hogy a növendékek szellemileg és erkölcsileg derék, harmonikus egyéniséggé, nem pedig csak dolgozó automatákká képeztessenek. Mert csak az így képzett egyén képes társadalmi kötelességeinek teljesen megfelelni s ezt nemcsak a társadalom támogatja, hanem ő maga is támaszává lesz a társadalomnak. Ezért nem elégedtek meg már Plató és Aristoteles azzal, a mit a hellén társadalom a nevelésben és oktatásban nyújtott, s tartalmából részben sokat elvetettek, mint Plató a görög költők némely mythosát, és némely zenei hangnemeket, részben pedig újat csatoltak hozzá, mint Plató a mathematikát és philosophiát, Aristoteles pedig a rajzot. Természetes azonban, hogy annak pontos meghatározása, vájjon mi a társadalmilag nélkülözhetetlen és mi az általánosan emberileg szükséges, igen nehéz, de sohasem figyelmen kívül hagyandó feladata a tudományos paedagogiának. De a régi és űj világnézet közt még sok más harcot is el kell döntenie a tudományos psychologiának, így pl. azt a kérdést, hogy az iskolában pótolhatja-e a vallástanítást a moráltanítás, s nem lehet kétséges, hogy a felelet az lesz, hogy a népiskolában a vallástanítás psychologiai okokból egyúttal az egyedüli moráltanítás is s a phiiosophiai moráltanítás csak a gimnázium felső osztályaiban lehet hasznot hajtó. Az azonban, hogy a tudomány mennyire segítse a nevelést, mindenesetre két feltételtől fog függni: 1. attól a becstől, a melyben a psychologián alapuló tudományos paedagogia a tudomány körében részesül; 2. attól a tekintélytől, a melyben a társadalom a tudományt általában részesíti. Az elsőt illetőleg a jövőtől a legjobbat lehet várni. A jelenkori psvchologia eredményei beható megfigyelés és módszeres kísérletezés folytán mindig bizonyosabbak lesznek s annál biztosabbak lesznek a következtetések is, a melyeket a paedagogia belőlük levon s annál általánosabb elismerést fog érte aratni. A második feltételt illetőleg: azt a szerepet tekintve, a mely a tudománynak a társadalomban jut, nem szabad elfelejteni, hogy a jelenkor tudományának két hatalmas ellenfele van a társadalomban, t. i. a pápista egyház és a munkásosztálynak a socialdemokratiában képviselt része. A római egyház a philosophiában, tehát a psychologiában is még mindig Aristotelest és Aquinói Tamást követi s azért a modern paedagogiával részben szemben foglal állást: a socialdemokratia ugyan részben minden tudományos kutatás tisztelője, azonban nem hiányoznak oly hangok se, a melyek csak »a népnek szolgáló« tudományt ismerik el. Hogy a finomabb, abstraktabb problémák, melyeknek »hasznát« s jelentőségét csak a kutató ismeri fel s a melyekhez a paedagogia érdekében teljesítendő psychologiai kutatások is tartoznak, a »népnek szolgáló* tudományokhoz tartoznak-e, az nem egészen bizonyos. A modern tudomány képviselőinek ily körülmények közt az a kötelessége, hogy a kutatás és gondolkodás erkölcsi erejével s tiszta, megvesztegethetetlen igazságosság által biztosítsák maguknak a társadalom minden osztályának tiszteletét. Akkor mindkét tudománynak : a társadalom és nevelés tudományának sikerülhet a társadalom hajóját a veszélyek háborgó tengeréről biztos kikötőbe vezetni. P. Barth nyomán közli: Adorján Ferenc. TÁRCA. A Jézus eljövetele (Advent). (Felolvastatott a budapesti ref. ifj egylet 1895. decz. 5-én tartott felolvasó és zenees'élvén). Advent annyit tesz magyarul: eljövetel s az adventi négy vasárnap hivatása az lenne, hogy bennünket a Jézus Krisztus eljövetelére emlékeztessen. Az idők folyamán azonban a Jézus Krisztus helyére az a jóformán képzeleti kis Jézuska lépett, a ki bizonyára azokkal a Mikulásokkal áll atyafiságban, a melyekről az újságok kis hirdetései ekként szoktak megemlékezni: Eredeti Nicolok Kertész Tódornál. Hogy atyafiságban állanak, azt több körülmény bizonyítja. Igaz, hogy különböznek is egymástól. A Nicolo-k csúnya kéményseprők vagy ördögök s a legjobb esetben is hosszú szakállú ősz püspökök. A kis Jézuskák vidám, kedves gyermekek, a kik soha meg nem nőnek s évről-évre csak kis Jézuskák maradnak. A Nicolo-k cipőbe rejtik el az ajándékaikat, a kis Jézuskák a karácsonyfa alá. De megegyeznek egymással abban, hogy alázatos szolgái a kalendáriumcsinálóknak. Soha máskor örömöt nem szereznek csak ép december 6-án, meg 24-én. Legfőképen pedig abban egyeznek meg, hogy kedvelik a kegyes csalásokat s épen azért nem valók egyébre, minthogy a gyermekek képzeletét foglalkoztassák s a nagyoknak, a rideg valóba elmerült nagyoknak, ajándékok készítésére, adására meg egynéhány ily sóhajra adjanak alkalmat: Mily boldogok is a gyermekek, hogy azok még hinni tudnak ! Legyen bár azonban a ki-. Jézuska is ép oly képzeleti személy, mint a Nicolok, annyi bizonyos, hogy így Advent tájon az igazi Jézus fényességéből is veszünk egyegy sugárt. Az a sok gond másért, az a sok titkos remény, hogy majd örömöt szerzünk, az a sok öröm, a mit tényleg érzünk: mind annak a bizonysága, hogy az igazi Jézus hitetlenségünk dacára is fél tudja melegíteni hideg életünket. Ám épen azért hálából iránta meg kellene gondolnunk, hogy Ő nem kis Jézuska, hanetn hatalmas Megváltó s az ő igazi eljövetele több örömöt s igazabb örömöt