Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-19 / 51. szám

szerez, mint egy képzelt kis Jézuska elfogadására való készülődés. Ha pedig valaki erre azt mondja, hogy hiszen karácsony napján, ha helyet kapunk, meghallgatjuk a Jézus, az igazi Jézus eljöveteléről szóló prédikációt is: hát arra csak azt mondom, hogy az igazi Jézus már nem rabszolgája a kalendáriumkészítőknek s nemcsak december 25-én meg 26 án jő el. Valóban itt az ideje, hogy a Jézus eljövetelére nézve ne képzelődjünk tovább. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi minden esztendőben négy héten át az utat készítjük a Megváltónak s december 25-én vagy 26 án befogadjuk, hogy aztán december 27-én megint elbocsássuk s a következő Adventben megint úgy kelljen várnunk, mintha még soha el nem érkezett volna hozzánk. Hát január 1-től december l-ig hol járt a Jézus? És január 1-től december l-ig mivel volt tele a szívünk és ki lakozott benne ? És ha nem a Jézus lakozott, keresztyének vagyunk-e igazán ? Látni való, hogy a Jézus eljövetelére vonatkozólag több világosságra volna szükségünk s én röviden azt akarom elősegíteni, hogy e fontos kérdésben teljes legyen a világosság * * * Háromféle értelemben szólhatunk a Jézus eljöveteléről s én először a Jézus első, azután az utolsó eljöveteléről szólok, hogy ezekkel magyarázzam meg azt, a mit a Jézus szellemi eljövetelének lehet nevezni. Mikor a Jézus először eljött, azért jött el, hogy az embereket megváltsa. Az a nagy, hatalmas, mindentudó Isten, a kinek végtelensége a kétségbeesésbe hajt s rémülettel tölt el, lehajolt hozzánk, hogy irgalmasságát velünk megértesse. Az a megfoghatatlan Isten, a ki mint kinzó talány, úgy áll a hitetlenek előtt: emberré lett, hogy titkait felfoghatóvá tegye előttünk. Az emberi természethez tapad az önzés, mely arra készti, hogy csak magáért éljen s az életet csak a maga szempontjából tekintse. Az ember ez iszonyú önzéstől hajtva, gyakran legszentebb érdekeit tiporja szét s mégis boldogságot ezen az úton nem talál. Az fdvezítő tehát eljött és megmutatta a teljesen tiszta szeretetet. És az ő szeretete nemcsak példa, hanem megváltó hatalommá is lett az ő halála által. Az Idvezítő úgy tett, mint a kis magocska, mely lemegy a hideg földbe s ott megtöretni hagyja magát, hogy halálából sok új élet támadjon. Az Idvezítő is engedte, hogy az emberiség hideg földjében széttöressék s az ő halála erőforrás, gyógyforrás legyen nekünk, mely által éljünk. Ö megmutatta, hogy van egy magasabb élet s hogy az ember nincs a földhöz kötve s ha enged a hivó isteni szónak, a Jézus feltámadásának dicsősége besugározza az ő életét is és szétoszlatja ama félelem éjszakáját, mely valóban méltán gyötörhetne bennünket a halál gondolatára, ha az Idvezítő fel nem támadott volna. Emberi közönséges gyarlóság az is, hogy az életnek vagy csak árnyoldalait látjuk s azután azt a következtetést vonjuk ki vizsgálódásunkból: a világ rossz, nagyon rossz, nem is lehet javítani vagy pedig nagyon is rózsás színben látunk mindent s azt mondjuk: Egyél, igyál én lelkem, gyönyörködjél, hiszen jól megy minden, nincs baj, nincs igazságtalanság, nincs nyomor, nincs gyötrelem. Belőlünk vagy az irgalom és remény vagy a szentség és a kötelességérzet hiányzik. De tekintsetek a Jézusra! Ő könyörült a bűnös nőn és Zakeuson. de megrótta saját tanítványainak minden apró kis hitetlenségét. Ő le tudott hajolni a legiszonyúbb mélységbe is, a nélkül, hogy csak egy kis folttal beszennyezhette volna a bűn sara. Szeretetét megértheti a kis gyermek is, szentségének dicsősége elvakítja azokat is, a kik életöket becsületben töltve, őszültek meg. Azért azt mondhatjuk í.ogy a Jézus első eljövetele nem más, mint annak az isteni kéznek segélyre való kinyúlása, melynek csapásaitól félnénk csak, ha az Idvezítő el nem jött volna. Az Idvezítő nem azért jött el; hogy róla a népiskolában egy csomó szép történetet tanuljanak a rövid nadrágos fiúk, a rövidszoknyás leányok, nem is azért jött el, hogy a zsidók vagy r. katholikusok vagy protestánsok elleni haragra indítson bennünket. Azért jött el, hogy egész életünkben segítsen, gyámolítson, sebeinkre írt, fájdalmainkra vigasztalást, bűneinkre bocsánatot hozzon, kétségeinkben reményt, hitetlenségünkben hitet adjon s megtanítson arra, hogy az irgalmasság tesz boldoggá, nem az önzés. Azért jött el, hogy szoktassa a mi szemeinket és képessé tegye azokat az ő dicsőségének elviselésére, a mikor majd utoljára jő el. Mert meg nem állhatnánk előtte, ha az ő irgalmassága szegény lelkünket meg nem védené. Manapság ugyan, ha egyáltalán hiszszük azt, hogy lelkünk egykor szemtőlszembe áll az Istennel, azzal szokluk bíztatni magunkat, hogy hiszen az Isten jó, az Isten szeretet majd csak elenged minden büntetést. És komoly tudósok egész alapossággal bizonyítgatták is, hogy nem lesz ítélet; hiszen az Isten nem gerjed úgy haragra, mint az ember. Hát bizonyára úgy nem, mint az ember. De nem épen az lesz-e rettenetes, hogy egy szerető Istennel kell szembeállanupk, a ki fájdalmasan kérdi: Én mindent megtettem érted, én üdvösséget szereztem neked drága vér kiöntésével, elárasztottalak áldással, kopogtattam szived ajtaján, adtam néked az igét vigasztalásul s lábaidnak szövétnekül, ugyan miért, óh, miért pazaroltad el mégis életedet? .... Mikor a világ hívott, éveket is odaadtál, mikor én hívtalak, még néhány órát is sajnáltál .... Gondoljuk csak el, hogy egy fiút, ki szüleit megbántotta, édes anyja koporsójához hívnak Melyik esetben érez keserűbb gyötrelmet ? Ha azt mondják neki, hogy édes anyád ügyet sem vetett gonoszságaidra? Vagy ha azt mondják, nézd, itt fekszik az édes anya, a kinek élete gyász volt temiattad, a kinek szeméből könyek hullottak, valahányszor elhibázott életedről hallott s a kinek a szive szakadt meg érted való bánatában! Bizonyára mi sem bánkódnánk, akármilyen közönyösek voltunk is földi életünkben, ha a halál után azt kellene megtudnunk, hogy az Isten ugyan édes-keveset törődött velünk Csakhogy a halál után mi lesz nyilvánvalóvá? Annyira nyilvánvalóvá, hogy csak az az egy gondolat nehezedik lelkünkre? Az, hogy az Isten nagyon szeretett bennünket, hogy a Jézus értünk élt és szenvedett, hogy volt eszköz, a mivel a magunk életét is, másokét is boldoggá tehettük volna, hogy volt erő, a mit szivünkbe véve, segíthettük volna a nyomorultakat s Istenhez vezethettük volna a bűnösöket. Lehet-e nagyobb gyötrelmet képzelni, mint azokét, a kik kénytelenek lesznek bevallani, hogy életüket elhibázták s hogy elZ RZ élet visszahozhatatlan. Valóban méltán tölthette el azért a komolyabb lelkeket aggodalommal az a nagy advent, a Jézusnak utolsó eljövetele. Ez az aggodalom a középkorban egy költeményt szült, a melynek néhány sorát Goethe is beszőtte Faustjába s alig van e műnek remekebb részlete, mint az, a melyben Margit a bűnbánattól ostorozva küzködik, az orgona zúg, a kar fenn latinul énekli: Quid sum miser tunc dicturus ? Quem patronum rogaturus ? A bűnbe esett lélek átszenvedi mindazt a kínt, a mit e sorok kifejeznek s a mint az örök ítéletre gondol, ha nem érti is az idegen éneket, lelke mélyén kétségbeesve bizonyosan azt suttogja;