Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-12 / 50. szám

világi hatalom enged kívánságaiknak. A pápa saját kezeivel írt a császárnak, hogy ez érvénytelennek nyilvánítsa a menlevelet. A püspökök a pápa értelmében nyilatkoztak, a mikor a császár megkérdezte őket. »Van valami demoralizáló a püspöki hivatalban« — mondá pár évvel később Luther. »Még jóravaló emberek is megromlanak, a mikor a püspökséget megkapják. Mint Júdásba, mikor a falatot vette, úgy költözik beléjök a Sátán*. Bizonyosra lehetett venni, hogy Luther sohasem tér vissza élve, ha más nem védi, csak a menlevél. A választófejedelem elhatározta, hogy Luther mellé áll egész erejével, ha ez arra határozza el magát, hogy nem megy. A reformátoron állt, hogy menjen-e vagy maradjon. Ha marad, elmarasztalják in contumaciam, s a császár Szászország ellen támad. Ki lesz felelős a polgárháborúért s a sok vérontásért, Ínségért, mely nyomába következik? Luther érezte, hogy hazáját nem teheti ki veszélynek, csakhogy ő megszabaduljon. Ő idézte fel a vihart, s ha vért kell ontani, gondola, legyen az én vérem az első. És elment. Az úton figyelmeztették, hogy gonosz játékot űznek vele, hogy már el van ítélve, hogy a hóhérral égettették el a könyveit s hogy halál fia, ha tovább megy. Luther megvallotta, hogy reszketni kezdett, mikor ezt hallotta, de aztán azt mondá: »Ha annyi ördög lesz is Wormsban, mint a mennyi a háztetőn, mégis elmegyek*. Mikor Wormsba ért, a sokaság ujjongva fogadta. Egy előkelő úr adott neki lakást s másnap a birodalmi gyűlés elé állíták. Fenségesebb jelenetet tán azóta sem látott a mi plánétánk, a mióta egy Luthernél még sokkal dicsőbb alak állt a római procurator előtt. Ott ült az emelvényen a félvilág ura. Mellette jobb és balfelől az érsekek, a miniszterek, a fejedelmek. Állj elő szegény bányász szerzetes fia, s felelj meg nekik! A terem zsúfolásig telve volt. Lovagok, nemes urak, kemény, vitéz harcosok csudálkozva tekintettek az egyszerű barna csuhás barátra, a ki soraik közt elhaladt. Tekintetükben volt valami bíztató. A német nép mindig szerette a bátorságot s mikor arra gondolt, hogy őseinek mennyi baja volt a pápával, büszkén tekintett a barátra, a ki megcibálta a nagy olasz pap szakállát. Magok közt elhatározták, hogy Luthert ármány áldozatává tenni nem engedik. Egyikök megveregette a szerzetes vállát s azt mondta: Csak bátorság, kis barát! Sok nagy bajban voltunk mi már mindnyájan, de sohasem volt annyira szükségünk bátor szívre, mint most neked van. Ha hiszesz tanaidban, akkor csak előre az Isten nevében! »Az Isten nevében*, felelt Luther »Az Isten nevében előre!* Mint Ágostában, most is arról szólt az ének, hogy Luther megszegte az egyház törvényeit s oly tanokat hirdetett, a melyeket a pápa hamisaknak nyilvánított, Vissza vonja-e azokat vagy nem ? Mint Ágostában, úgy Wormsban is azt felelte a reformátor, hogy bizonyítsák rá tévedését. Ne csak állítsák, hanem bizonyítsák is be tanai helytelenségét. Máskép nem vonja vissza azokat. És ezen fordul meg az egész dolog. Az volt a kérdés, hogy a világ végéig is azt tartsák igaznak az emberek, a mit a pápa annak mond? Vagy pedig hogy attól fogva a pápa szavait is megpróbálják a rendes bizonyító eljárás tüzében. Nem kell ahhoz nagy bölcseség, hogy a bűnbocsátó cédulák haszontalanságát belássuk. De az értelmi erőnél hatalmasab tényezőre volt annak szüksége, a ki szembe mert állani azzal a tannal, a mely szerint pár fillérért a purgatoriumból ki lehet szabadítani a lelkeket. Kivált, ha meggondoljuk, hogy e tan mögött ott állt a tömeg hiszékenysége s egy óriási hatalom fénye s pompája. Ügyes okoskodással ezer okokat is fel lehet hozni, a mint hogy fel is hoztak, ama tan mellett. Csakhogy a becsületesség mindig ellene nyilatkozott. Eszesség és gazság sokszor haladtak már egy úton egymással jó békességben: igazelméjüség és gazság soha. Luther rátekintett Tetzel arcára s azt mondta: »Ti nem bűnbocsánatot adtok, hanem csalást űztök az ég nevében s magatok is jól tudjátok, hogy csalás, a mit míveltek *. Tudták is. Minden ember lelkiismerete azt visszhangoztatta, hogy Luthernek igaza van. Bátorság, becsületesség, igazelméjűség: ezek voltak az igazi nagyságnak fő jellemvonásai minden időkben. Az első keresztyén hittérítők, a mikor pogány népek közé érkeztek, nem sokat bizonyítgattak, hogy emberi kéz által csinált bálvány nem lehet Isten. A pogány papok még tán le is bírták volna őket ügyesebb bizonyítgatásaikkal. Hanem a hittérítők egyszerűen ledöntötték a bálványokat s aztán azt mondták: »Nézzétek! Ilyenek a ti isteneitek!* Egyszerű és sikeres az ilyen bizonyítás. Hanem a ki használja, az vessen számot magával s gondolja meg, hogy vakmerő bizonyításáért halállal lakolhat. Hanem az igazság csak így mehet előre. A forma változik; a dolog ugyanaz marad. Babona, ostobaság s gazság a világ végéig arra törekesznek, hogy pókhálót szőjjenek a lelkiismeret körül s e pókhálót csak az igaz elméjűség és bátorság téphetik szét. Attól a pillanattól kezdve, hogy Luther ott hagyta a császárt, az absolutizmus varázsa meg volt törve s a reformáció diadala biztosítva. A pápa hatalma megdőlt, a világi hatalom lerázta az igát s az emberi tekintély húrjait tovább feszíteni nem lehetett. A császár maga, öntudatlanul bár, némileg meghódolt a magasabb álláspont előtt. A pápa bíztatta, hogy szegje meg szavát. A pápa azt mondta ezzel, hogy a becsület és erkölcs, nem jöhet tekintetbe, ha az ő érdekei forognak kockán. A császár elutasította a pápa kérelmét s ezzel elismerte, hogy fölötte és a pápa fölött, egy magasabb szellemi hatalom áll. A pápapártiak kétségbeesett eszközhöz nyúltak, tőrrel akarták helyreállítani a pápa megsértett tekintélyét s orozva akarták meggyilkolni a reformátort. De a gonosz terv meghiusult. A választófejedelem Wartburgba vitette Luthert. A császár és Luther sohasem találkoztak többé. A yuste-i barátok, a kik Károly halálos ágya mellett állottak, valami olyat állítottak később róla, a mit alig hihetünk el. Hogy megbánta volna szótartását s hogy szemrehányást tett volna magának, miért eresztette ki keze közül a főeretneket. Meglehet, hogy mikor a végóra közelgett, az erők elfogyatkoztak, a halottas szoba levegője összeszorult s a halál angyala rémülettel töltötte el a császárt, meglehet mondom, hogy ekkor a nemesebb természet engedett a barátok befolyásainak s a gyóntatóatya kierőszakolta a vallomást, a mit oly nagyon várt. De V. Károly, bár r. katholikus volt teljes életében, mindig férfiúnak mutatta magát s a vustei barátok elbeszélésével merőben ellenkezik az a kétségkívül hiteles nyilatkozat, a melyet akkor tett a császár, a mikor már az eretnekség széles utat tört magának. 26 évvel a wormsi nagy nap után, a mikor már Luther a sírban pihent s nevét azzal a gyűlölettel emlegették az emberek, a melyet az iránt az ellenség ellen szoktak érezni, a ki nagyon erősnek bizonyult velők szemben: a háború viszontagságai Wittenbergbe vitték a császárt és seregét. A barátok azt tanácsolták neki, hogy álljon boszút az eretnek csontjain A császár azt parancsolta, hogy vezessék Luther sirjáboz, a mint ott állt, mélyen elmerülve gondolataiba, valaki azt tanácsolta, hogy ássák fel a holttestet és égessék el. A gondolat egyáltalán nem volt rendkívüli. Sok eretnek csontjait égette már el a római egyház, nem tűrhetvén, hogy a gonosz ellen csont jai »szentelt földben* (!) pihen