Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-28 / 48. szám

írók, meg az egyházi atyák műveivel. E művek tanulmányozása volt Erasmus főszenvedélye. Megtanult görögül, dacára annak, hogy a barátok véleménye szerint csak az ördögök beszéltek azon a nyelven. Latinul meg úgy tudott, mint Cicero. A cambray-i érsek felismerte nagy tehetségeit s Párisba küldte az egyetemre. Páris már akkor is kellemes időtöltő hely volt. A barátok meg épen fenékig ürítették a mámor poharát. Erasmus nem szerette a durva mulatságokat. A mívelt emberek társaságát kereste. Nemsokára ledobta a csuhát s szakállt növesztett. Az érsek megvonta tőle pártfogását. Erasmus szegény ember lett a gazdag városban. De nem csüggedt el, bár néha csüggedezett. Keresett jó barátokat, kellemes szórakozást, ivott sok jó bort, szerelmeskedett, de a jó bornál s a párisi grisette-éknél is többre becsülte — az egyetemi könyvtárt. Egy alkalommal két előkelő angol ifjúval ismerkedett meg. Az egyiknek neve volt: Lord Mountjoy, a másiké Grey. Mountjovt egészen elragadta Erasmus szellemessége. Magával vitte hát Angliába. Akkoriban VII. Henrik uralkodott. Erasmus az egész udvart elbűvölte. Mindenki megkedvelte. Neki is tetszett az angol vendégszeretet s az angol életmód. Csak az angol sörrel nem tudott kibékülni. A londoni előkelő ifjú emberek csak úgy szerették a tanulmányokat, mint Ő s hamar megbarátkoztak vele. Legkedvesebb barátja volt Sir Thoinas Moore. Warham, később canterbury-i érsek, Fisher, később rochesteri püspök, Colét a hires diakónus s maga a nagy Wolsey: mind szívesen látták és dicsőítették az európai tudományosság ez új csillagát. A pénzt csak úgy szórták neki. Warham egy szép birtoknak élvezetébe juttatta. Henrik herceg, mikor királylyá lőn, egy palotát s 12,000 forintnyi évi jövedelmet igért neki, ha Angliában marad. Erasmus azonban nem szerette a rabságot. A király feltételeit, visszautasította s úgy élt mint, a madár. Tetszése szerint szállt egyszer ide, máskor amoda. Egyszer Cambridge-be ment, máskor Oxfordot kereste fel, majd ba kedve kerekedett, Párisba tért vissza. Egyszer Chelsea-ben Sir Thomas Moore vendégszeretetét élvezte, máskor Colettel Becket sírjához zarándokolt Canterbury-be. De akárhova ment is, folyton tanult, gyűjtötte a tudomány sugarait, majd ismét széllyelszórta. Essay-i és dialógusai csodálkozással is, szorongással is töltötték meg kortársait. Mindenütt, a gyönyör mámorában s a tudomány gondjai közt ugyanaz az ügyes, alkalmazkodni tudó, türelmes, eszes, élvsóvár világfi. Egyszer, a mint említém, Colettel Becket sírjához zarándokolt. A sírnál egy zsebkendőt mutogattak, hogy az Becket zsebkendője, melyet ép azért az elbolondítottak százai összekulcsolt kezekkel és szemeiket forgatva, alázatosan csókolgattak. Colét, a kiben volt valami a későbbi puritánokból, alig tudta magát tartóztatni, hogy a zsebkendőt ki ne tépje a mutogató barát kezeiből. Erasmus csak — mosolygott. Gúnyosan jegyezte meg, hogy a zsebkendő, ha csakugyan Becketé volt, bizonyára csak arra szolgált, hogy a szent érsek az orrát törölte vele, de hát — az emberek ostobák s azok is maradnak. A sok drágakőről meg azt mondotta, hogy az a kincs alighanem sok veszedelmet szerzett birtokosainak. Az angolok furcsaságai nagyon tetszettek neki. »Ha Angliába mégy — azt írja egy barátjának — jól teszed. Meglátod, mily kedves nép az angol. Csak vigyázz, meg ne sértsd a büszkeségüket. Leereszkednek ugyan hozzád, de el ne hitesd magaddal, hogy egy sorban állsz velők. A nemes Lordok valóságos kis isteneknek tekintik magokat. Légy udvarias a középosztályhoz tartozókkal szemben. Nyújtsd oda mindenkinek a jobb kezedet. Mosolyogj mindenkire, a kivel jól vagy, de ne légy tolakodó, még túlságosan bizalmas sem azokkal szemben, a kiket nem ismersz. Különösen vigyázz, hogy rosszat ne mondj Angliáról. Az angolok büszkébbek, mint akárki más s van is okuk rá.« Ezt akár tegnap Írhatta volna valaki. Az angol nők szokásai azonban változtak. Az angol nők — írja Erasmus — nagyon csinosak és könnyen megnverbetők. A lányoknak az a kitűnő szokásuk van. hogy a hol csak szerét ejthetik, megcsókolnak. Megcsókolnak, a mikor jösz. megcsókolnak mikor mégysz. Minden elképzelhető alkalommal csókolóznak és ajkaik édesek, forrók és gyönyörűségesek. íme így ír Erasmus! Egyébiránt a csókolás szokása aligha volt oly általános. Csak azok a nők, a kiknek társaságát Erasmus kereste, lehettek olyan nagyon is előzékenyek. Annyi bizonyos, hogy Angliát nagyon kellemes helynek találta. Míg Angliában volt, hire bejárta a világot. A latin nyelv, a melyen irt, világnyelv volt. Az egész művelt világ latinul beszélt, de a latin nyelvnek Erasmus volt a mestere. Satirái megreszkettették a régi intézményeket. Különös előszeretettel ostorozta a barátokat. A világi papok nevették a tréfát, mert ők is gyűlölték a barátokat s örültek, hogy Erasmus őket, a türelem és reform patronusainak tekinti. Szép reform is lett volna az! Erasmus. a mint szilárd alapot érzett maga alatt, mind bátrabb lett. II. Gyulától felmentést kért szerzetesi fogadalmai alól, s azt meg is kapta. Nemsokára azután Leo lett a pápa, a ki a művészek egész seregét gyűjtötte Rómába. Leó meghívta Erasmust is, hogy ez a csillag se hiányozzék udvarából. Erasmus 40 éves volt akkor. Ez a kor az, a melyben a nagyravágyás kiszorítja a gyönyör szeretetét a világfiak szivéből. A pápa fejedelmi fogadtatásban részesíté hírneves vendégét. Ha ott maradt volna Rómában, bibornok is lehetett volna belőle. De a nyughatatlan lélek megint csak máshova költözött. Jobb szerette az északi levegőt, meg a szabadságot. Pénze volt elég s hogy ő a pápa szolgája legyen, ahhoz nagyon büszke volt. Aranyláncokkal sem lehetett visszatartani. Különben is a császár hivatta. A löweni egyetem fogadta keblére a kiváló férfiút s a császár nagyszerű évi jövedelmet biztosított neki. Most állt dicsősége tetőpontján. Olyan nagy jövedelme volt, mint egy előkelő angol nemesnek. Pápákkal, bibornokokkal, királyokkal, államférfiakkal levelezett s a mint idősebb lőn, mind komolyabb gondolatok foglalták el lelkét. A barátok tudatlansága és durvasága, a püspöki törvényszékek romlottsága, az egyház teljes vallástalansága: mindez gondolkodóba ejtette őt is. Ő ugyan nem volt rajongó, sem szőrszálhasogató a hittételek megállapításában. De a reform szükségét ö is belátta s esze, miveltsége, mérséklete, úgylátszott, alkalmassá teszik egy nem nagyon radikális reform megvalósítására. Látta, hogy a veszély nagy s elhatározta, hogy életének hátralevő részét a papság niveau-jának emelésére fordítja. A szerzetesek azonban iszonyodással fogadták reformáló kísérleteit. A dominikánusok rögtön felismerték benne a veszedelmes ellenséget. Különben is a miveitséget a szerzetesek ördögi mesterségnek tartották, ha a theologiai kézikönyvek tartalmán kívül egyebet is akart nyújtani. A harc kitört és mikor Erasmus Löwenbe ment, már javában dühöngött. A dominikánusok arra akarták kényszeríteni, hogy térjen vissza rendjökbe. De Erasmus dacolt támadásukkal. A pápa dispensatiója erős fegyver volt kezében. A szerzetesek nem is mertek aztán vele kikötni. Erasmus megvetette őket s haladt tovább a maga útján. Gúnyolódva emlegette, hogy az emberek csókolgatják a szentek saruit, de