Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1895-11-21 / 47. szám
ságos Isten, a ki az embereket megítéli egykor cselekedeteik szerint: addig másodrendű kérdés, hogy latinul mondják-e el a Miatyánkot vagy angolul s protestánsoknak nevezzük-e magunkat vagy katholikusoknak. (Csak rómaiak ne legyünk.) De a XVI. század elején a lelkiismeret elaludt már egészen. A forma és szertartás: ez volt minden mindenekben. Milyen gondolatokat táplálhattak azok az Istenről, a kik azt hitték, hogy a meghaltak rokonai az elköltözöttek lelkeit pénzen válthatják ki — a szó szoros értelmében pénzen válthatják ki?! E kiváltás úgy ment végbe, hogy jól megfizették a papokat és azok misét mondtak a meghaltak lelkeiért. A vallás a nép szemében azt jelentette, hogy a másvilág kulcsai a papok kezében vannak. Ha valaki rendesen elment a papjához, megvallotta bűneit s az ostya vétele után megkapta a lélmentést s akkor aztán rendben volt minden. Két vallásos kötelesség volt: a gyónás és a misére járás. Ha valaki bűnt követett el, kiszabták rá a büntetést, de pénzért elengedtek neki mindent. Ha lelke háborgott valakinek, azt ajánlották neki, hogy zarándokoljon el valami szent forráshoz vagy csudatevő képhez, a hol majd segítenek rajta. Csak üres kézzel ne menjen, mert az egyház csak azt áldja meg, a ki fizet. Szászországban volt egy kép, mely Szűz Máriát s gyermekét ábrázolta. Ha valaki bőkezűen fizetett, a gyermek kegyesen meghajolt, ha pedig sovány volt az adomány, elfordult s jaj volt a zarándoklónak, ha újra erszényébe nem nyúlt. Ezt a képet ma már csak, mint nevezetes régiséget, úgy mutogatják. Egy másik ilyen kép Boxley-ben, Kentben osztogatta a zarándokok ezreinek kegyeit, ha jól megfizettek neki. Mikor a reformáció hajnala felderűit, kitűnt, hogy mind a két képet drótokkal forgatták s a boxley-i képet a nép darabokra törte. Még a halál sem vetett véget a zsarolásnak. Sőt a papság a halottak birodalmában még nagyobb úr volt, mint a földi életben. Ha valaki meghalt, szerettei nagyon aggódtak lelke üdvösségéért. Ha vette a jegyeket, a pokolba nem juthatott. De mivel nem volt tökéletes szent, hát a menny bezárult előtte. így hát a tisztító tűzbe került s a pap, ha jól megfizették, kiszabadíthatta. A misés papság — a mint nevezték — nagyon jól jövedelmező foglalatosság vala. Nem is kellett érte sokat tanulni. Egy csomó formula betanulása után felszentelték a nyomorultat. Aztán mily sokat használt egy mise! Egy-egy évet törölt ki a tisztító tűzben nyögő lélek büntetési éveiből. Sokszor egy oltárnál két pap is mormolta a mise szavait, mint mikor két muzsikás egy dalnak két különböző részét zengi ugyanazon egy időben. Sebaj ! A fődolog az volt, hogy a felső hatalmak megkapják a misét, a pap meg — a pénzt. Ennyire megromlott az egyház. De hát a legfenségesebb dolgok is gonoszokká válnak, ha visszaélnek azokkal. Ha a hegyi beszédet vagy az apostoli hitvallást minden érzelem nélkül hadarja el valaki: bizony lelkében csak kárt vall. Spanyolországban ma is lehet látni ama bűnös kereskedés nyomait. Minden spanyolnak, szegénynek és gazdagnak egyaránt kell vennie évenként egy pápai buliácskát, vagyis egy bűnbocsánatot hirdető cédulát. E kis bullácskák mivoltára nézve eltérő véleményeket táplálnak a római egyház legbeavatottabb tudósai is; csak az bizonyos, hogy szerintök a lélek üdvössége szempontjából nagyon hasznosak. A bullácskák hasznát ilyenformán magyarázzák. Minden bűnért kétféle büntetés jár: egyik a lelkiismeret furdalása, másik a külső büntetés. A mikor az Isten megbocsátja a bűnöket, még mindig kijár a külső, a földi büntetés. Ha dőzsölés által valaki elrontja az egészségét, megbánhatja kicsapongásait s bocsánatot is nyerhet azokért, de a betegség azért megmarad. Tegyük a betegség helyébe a földi büntetést meg a purgatoriumot s megtaláltuk a tért, a hol a bűnbocsátó cédulára szükség van az Isten bocsánata után is s a hol a bűnbocsátó cédula használhat. A földi büntetés és a purgatórium kikerülésére árulják hát a spanyolok olcsó pénzért mai napig is a kis bullácskákat. Azzal is bíztatják egyébiránt a spanyol papok híveiket, hogy a ki jó ideig imádkozik valamelyik kép előtt, az bűnbocsánatot nyer. Ha még tovább imádkozik, száz, ezer vagy tízezer évet imádkozhat le a purgatoriumban töltendő évekből. Egy helyen azt vettem észre, hogy akárki így egy kis fáradsággal 150,000 évvel rövidítheti meg a purgatoriumban leendő szenvedéseit. Egy protestáns ember ugyancsak bámulhat az ily dolgokon. Hiszen protestáns létére örülhet, ha pokolra nem vettetik! Vannak spanyol templomok, a melyekben táblácskákat függesztenek ki, melyeken e szavak állanak: »Hoy se sacan animas*. Az idegen ember nem is sejti e szavak nagyszerű értelmét. De a spanyol megérti, hogy: ma lelkek váltatnak ki és siet, egy csomó pénzt dob a kitett tányérra, megmondja az elköltözött nevét s azzal a lélek kiszabadul a purgatoriumból. Az ember csak azt csodálja, hogy egvátalán lakója lehet a purgatoriumnak, ha ily könnyen ki lehet szabadítani a lelkeket. Manapság mindez inkább csak komédia. Nem kerül sokba az embereknek. Tán nem is igen hisznek benne. De valamikor nagyban ment az ilyen kereskedés s mindenki helyeselte. Ma a tisztességesebb pápisták még Spanyolországban sem szeretik ezt a lélekvásárt. Nyíltan nem lépnek fel ellene, de a hol csak lehet, nevetségessé teszik. Egy spanyol beszélyíró valamelyik beszélyében leírja, hogy a paphoz a lelkek kiváltása napján egy ember lépett, megmondta barátja nevét, pénzt dobott a tányérba s azt kérdezte: »Hát kinn van már barátom lelke a purgatoriumból?* »Kinn« »Egészen bizonyosan?* »Bizonyosan« felelt a pap. »No, ha kinn van, vissza már nem viszik. Kérem Tisztelendő Ür, rossz pénz volt biz7 az, a mit a tányérba tettem.* De hagyján még a bűnbocsátó cédulák árulása is! Még ennél is iszonyúbb volt a zárdák erkölcstelensége. Nők előtt e dolgokról beszélni csak általánosságban lehet. A zárdákról szóló tudósítások oly sok alávalóságot közölnek, hogy még részrehajlatlan írók sem akartak hitelt adni azoknak. Sokan azt mondják, hogy az egyház világi tagjai el akarták tulajdonítani a szerzetesek óriási vagyonát s ezért költötték a barátok ellen azokat a megbélyegző történeteket, hogy csak igazolják a szerzetesek vagyonának eltulajdonítását. Ha ez igaz lenne is, akkor is azt kérdezhetnők: kinek a kezében volt a világiak nevelése ? A szerzetesekében. Tehát ők felelősek, hogy a világiak oly kapzsiak voltak s még rágalmazták is tanítóikat. De — fájdalom — a szerzetesek csakugyan nagyon romlottak voltak. Bizonyságaik előtt a római katholikusoknak is meg kell hajolniok. VII. Henrik uralkodása alatt sok apátság iszonyú romlottságáról tettek jelentést a canterbury-i érseknek, Morton bibornoknak. Az érsek nem avatkozhatott saját jogán az apátságok ügyeibe s a pápától nyert külön felhatalmazást. Soha a leggonoszabb protestáns sem rajzolt oly képet a szerzetesekről, mint Morton bibornok. Nyilvános felolvasásban még csak ezredrészét sem mondhatom el annak, a mi jelentésében foglaltatik. A barátok kövérek, lusták, érzékiesek voltak. A bűnről csak egy véleményük volt, t. i. hogy az valami nagyon kellemes dolog. A ki a részleteket akarja tudni, tekintse meg a bibornok jelentését a canterbury-i érsek könyvtárában. E jelentés megírása után egy negyedszázaddal később Németországban egy könyv jelent meg, melynek címe:
