Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

nek érezzük magunkat s életünk a felmagasztosultság és a magasba szárnyalás erői nélkül szűkölködik. Gyermekkorunkban egy csomó szép történetet és tant tanultunk s mire felnövekedünk, örülünk, ha a világból ellenünk zuduló hitetlenség és kételkedés gyermekkori naiv hitünk virágait mindenestől össze nem tiporta. Mert sokan — fájdalom — a mikor azt Ígérik, hogy hitünket reformálják, előbb attól a megfeszített és feltámadott Idvezítőtől akarnak megfosztani, a kinek szenvedései valamikor úgy meghatottak, a kinek szeretete boldogított s a kinek halála és feltámadása az első úrvacsora vétele alkalmával még a felmagasztosultság könyeit fakasztotta szemeinkben. De nem kitépni, hanem öntudatossá kellene tenni gyermekkori hitünket. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha életünk gyenge, törékeny voltáról s e mellett arról a fenséges kilátásról, a melyet a Krisztus evangelioma tár elénk, komolyan gondolkozunk. E nélkül az evangeliom nélkül valami rettenetes sors játékszerei vagyunk, a mely legfölebb 70—80 évig enged itt a földön játszani, hogy azután minden reménységünket megcsúfolja. Vegyétek el ezt az evangeliomot s mutassátok fel földi életünk végét: egy rettenetes látvány áll előttünk. Azután az utolsó perc után nem lesz többé anyai szeretet, hitvesi hűség, gyermeki ragaszkodás; nem él többé a fenséges eszme, mely a reformátort lelkesítette, nem lesz más belőlünk, csak egy mozdulatlan tömeg. A ki szeretett, a ki jót tett, a ki vigasztalt, a ki Isten nevéről beszélt, azt a végmegsemmisülés hazugnak nyilvánítja s annak szolgáltat igazságot, a kinek csak egy eszménye volt: sz evés és ivás, az érzékiség, s a ki ezekért lemondott mindenről, a mit valaha az emberi lélek szentnek és dicsőnek tartott. Ily világnézlet ellen fellázad szivünk minden részecskéje, de ki vagy mi védelmez meg ez iszonyú, pokoli felfogás ellen? Talán a tudomány? Az elnémul a sírnál. Talán a művészet ? Az csak szépíteni tudja életünket, de sebeinket gyógyítani nem. Talán azok a vallások, a melyek csak egy csomó élettelen tételt diktálnak reánk? Óh az ilyen vallások hívei magok is csak e világ élvezeteiben találnak vigasztalást. Csak az élő Krisztus, a ki a halált meggyőzte, a ki a mennyei Atyát közel hozta hozzánk, a ki Lelkének erejével az emberiséget a kétségbeesésből már oly sokszor kiszabadította: csak Ó emelhet föl bennünket a föld porából. A nagy veszedelem elől tehát meneküljünk hozzá. A ki hozzá megy, az az élő Isten közelébe jut. S e boldogító közelléte az Ürnak a keresztyén hitnek azt a bizo nyosságát kölcsönzi, melylyel szivünkben a halálnak azt kiáltjuk: hol vagyon halál a te fulánkod ? Ehiyelctett a halál a diadalomig, mert a Krisztus feltámadott s a csábító világgal szemben pedig e mondással állunk meg: A mi hitünk meggyőzi a világot. E pontnál meg is állhatnánk, mert a ki igazán hisz, a ki tudja, hogy övé egy örök élet boldogsága: az tudja azt is, mit kell tennie; az tudja, hogy a mennyre hasznos földi élettel kell készülnie, az tudja, hogy a keresztyén embernek csak egy feladata lehet szeretetet és irgalmasságot, szentséget és jóravalóságot terjeszteni az emberek közt. Azonban a gyakorlati keresztyén életre vonatkozólag is rendkívül sokféle tévedés uralkodik s azért nemcsak hitünk, hanem életünk re formálásáról is kell szótanunk. Életünk főbaja, hogy nem érezzük az Istennek való szolgálat gyönyörűségét. Azt hisszük, hogy ez a szolgálat csak a papok dolga és tényleg őket nevezzük a Krisztus szolgáinak. De hát a nem papok nincsenek e Krisztus szolgálatára az Idvezítő drága vére hullásával kötelezve? Ez a drága vér nem ontatott-e ő érettük is? Az a nagy szabadítás, melyet a hatalmas Isten szerzett, nem minden halhatatlan léleknek hozott-e új hitet, új reményt és új vigasztalást? Gondoljuk a legkedvezőbb eshetőséget. Gondoljuk, hogy minden lelkész a szó legideálisabb értelmében végzi feladatait. Nemcsak prédikál nagy hatalommal és bölcseséggel, nemcsak beszédben tesz bizonyságot a Jézus, egyszerű, szelíd, de egyúttal isteni evangeliomáról: hanem egészen önzetlenül, magát egészen az Űr ügyének szentelve, mint az ingadozó csapatok közt, a bátor vezér, úgy jár körül, mindenütt buzdítva, serkentve, a kételkedőket élő hittel látja el. az önzőket szeretetre inti, a csüggedezöket bátorítja, a szomorkodókat vigasztalja, a gazdagokat adakozásra, a szegényeket, türelemre inti. Ha mindezt megteszi is a lelkész, ő csak egy ember. Ha a hívek százai és ezrei segítségére nem sietnek, ha csak hallgatják, de nem követik, ha csak a templomban találkoznak vele, de kinn az életben vele együtt a templomban hangoztatott fenséges eszméket megvalósítani nem törekesznek: akkor a lelkész csak kiáltó szó lesz a pusztában. Utóvégre is a szép viruló hajadonok éneke könnyebben Istenhez vezérli az ifjak lelkeit, mint a lelkész prédikálása, melynek meghallgat asara sok ifjú ma már el sem megy. A csak hangoztatott szeretetnél is többet érnek azok a ruhák, a melyeket a buzgó Tabithák varrnak s a melyeket az első Tabitha halála után a szegény asszonyok sírva mutogattak, hogy: »ime ezeket is ö készítette«. Azután meg a Krisztus evangelioma oly hatást gyakorolt a tudományra s a társadalomra, hogy e hatások eredményeinek kimutatására a lelkész egymaga nem képes. Épen azért szükséges, hogy az Isten országa terjesztésében mindenki részt vegyen, kiki a hogy tud. Óh, milyen szép lenne akkor az élet! Hogy lendülne fél a hit és az az igazi szeretet, mely nemcsak a földi nyomorúságot enyhíti, hanem a lelkek bajait is orvosolja! Milyen jó lenne, ha megértenők, hogy az Isten maga is tudósnak és tudatlannak, szegénynek és gazdagnak, férfinak és nőnek egyaránt rendelt munkát, a mi által az Úr iránti hűségét megbizonyíthatja. Hiszen az Isten még a kis gyermekek éneklése által is tűd a szivekben munkálni s írva van, hogy »még a kicsinyek szája által is végez el magának dicsőséget«. A keresztyén élet e fenséges eszményének megvalósítására az Isten különben az ő gondviselő munkája álta. is int bennünket. Azok a törvények, melyek a dolgok új rendjét hozták el, úgy tűnnek fel előttem, mint annak az ébresztő szózatai, a ki az emberi dolgok folyását vezetil Én nem élek abban az illúzióban, hogy ezek a törvények egyszerre aranykort varázsolnak elé. Azt azonban még kevésbbé hiszem, a mit sokan hirdetnek, hogy a keresztyénséget megsemmisítik. Hiszen akkor azt kellene elhinnünk, hogy a keresztyénség nem Istentől származott. Hiszen akkor hazugságnak vagy tévedésnek kellene mondanunk az isteni Megváltó e szavait: >Az ég és föld elmúlnak, de az én beszédim soha el nem múlnak.« (Máté XXIV., 35.) Az igazi keresztyén egyházon »a pokol minden kapui sem vehetnek diadalt«. A mikor a keresztyénség megindult, volt polgári házasság, volt felekezetnélküliség s a zsidók is recipiálva voltak. Csak egy vallás nem volt recipiálva, t. i. az az igazi keresztyén vallás, melynek föoszlopai ezek: Isten szeretete az emberek iránt a megváltó Krisztus által s emberek szeretete Isten és emberek iránt. Ezt az igazi keresztyénséget, mely szegény és megvetett volt, üldözte a zsidóság és a pogányság egyaránt. Mégis a keresztyénség győzött, mert isteni erő volt benne. A zsidóság nagy romlottsága és bálványimádása között csak egyes buzgók ápolták az igaz Istenben való hitet s e hit akkor jutott diadalra, a mikor a keresztyénség megmagyarázta, hogy az az egy igaz Isten nemcsak gondot visel, hanem meg is vált s meg is szentel. És