Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-31 / 44. szám

szabadságot akar adni tagjainak, hogy azok az egyház engedélyének kinyerése nélkül, nem egyenlő eljárást kövessenek az egyházi szolgálatok igénybevételénél. Az egyház tekintélye megköveteli, hogy ha egyenlő jogokat ád híveinek, egyenlő kötelességeket kívánjon azoktól az egyházi szertartásokban s ezekkel kapcsolatban levő eljárásokban; az egyház tekintélye követeli, hogy különbséget ne tegyünk az egyháztagok közt a kötelességek teljesítésében.' Vagy helyesnek, célszerűnek tartja az egyház az egyh. hirdetést, s akkor kötelező az mindenkire; vagy ha nem tartja kötelezőnek mindenkire nézve, akkor nem lehet célszerű, nem lehet az helyes; akkor csak a hiúság vagy más emberi gyarlóság legyezgetésére alkalmas. Az egyház előtti egyenlőség magasabb és döntőbb szempont itten, mint az egyesek szabad akaratának becézgetése. Annyival is inkább megkövetelheti az egyház, hogy az egyházi hirdetés az esketésnek kiegészítő része legyen, mert méltányos okokra dispensatiót mindenki nyerhet, Mégis csak másként tűnik az fel, ha valaki elösmeri az egyház tekintélyét és attól fölmentést kér az egyh. hirdetés alól, mintha azt mondhatja: »nem hirdettetem magamat, mert úgy akarom, mert én határozom meg, hogy mit tegyen velem, mit tegyen értem az egyház !< Az egyházi hirdetésnek kötelezővé tételét fontos okok javalják. Köztudomású dolog, hogy a hirdetés, mint a polgári házasság előfeltétele, az akadályok kiderítésére szolgál, az meg tagadhatatlan, hogy a hirdetésnek az a módja, mely az anyakönyvi törvény 52. §-a értelmében hirdetési táblákon, nagy és kisközségekben pedig a helyi közigazgatás épületében élőszóval is foganatosíttatik, koránt sem férkőzik annyi emberhez, mint az egyházi hirdetés, és csak híveink érdekében járunk el akkor, ha a talán maguk előtt is ismeretlen akadályoknak idejében bejelenthetése végett, szándékolt házasságukat nagyobb nyilvánosságra hozzuk s őket a késő bánat keserűségének elkerülésére segítjük. Ez azonban mellékes, mert mi nem a polgári, hanem az egyházi hirdetésről beszélünk s mint ilyen egyházi életünkbe mélyen benyomuló egyházi szolgálat mellett a legelső sorban a cura pastoralis emeli fel szavát, az a cura pastoralis, a melyet intenzivebb munkával művelni ma már minden lelkipásztor elengedhetetlen kötelességnek kell, hogy tekintsen. Ám míg a cura pastoralis nálunk is oda fejlődik, hogy a lelkészek mennek a híveknek helyökbe. még sok idő eltelik és addig keresve kell keresni az alkalmat, hol a lelkész híveivel személyesen érintkezhessék és valláserkölcsi kérdésekről beszéljen. íme itt önként kínálkozik az alkalom a házasulok hirdetésre bejelentésénél az ú. n. kézbeadásnál. Eddig csaknem az egész magyar református egyházban meg volt a szokás. És ha a lelkipásztor, a szó teljes értelmében pásztora akart lenni gyülekezetének, ha nemcsak robotnak tekintette hivatalát: igen gyümölcsözően felhasználhassa a kínálkozó alkalmat a házasulok megnyerhetésére, egyháziasabbá tételére, s azok, a kik ilyen alkalmakkor elhintegeteít magvaknak kikelését s olykor dús termését élvezik, azok bizonyosan azon véleményben vannak, a mit épen e becses lapok 40. számának vezércikke befejezésül mond: videant consules! Bizony nem jó lesz e régi, üdvös szokást kitörölni egyházi életünkből, elfújni, hogy még csak nyoma sem legyen. Azt lehet felhozni ellenvetésül, megtartható lesz e szokás, csakhogy az esküvő előtti napra kell átaltenni Azonban mi a könnyebb és célszerűbb ? Egy régi szokást fentartani, vagy újat elrendelni; egy százados, tiszteletes eljárást tovább ápolni, irányítani, mely különben is népünknek lakodalmi szokásaival van összeforrva, vagy annak tenni ki magunkat, hogy újításunkkal fiaskót csinálunk. Hiszen népünkről mindenki tudja: mily conservativ az ő szokásaiban; ezzel számolni kell! Szívesen megteszi, a mit szülei, ősei megtettek és a mi magánjellegű szokásai nak vallásos kiegészítő, mintegy megszentelő része, de félő, hogyha kizökkentjük a rendes kerékvágásból, olyan utat fog-e törni, a mely minket is megnyugtat, kielégít?! Úgy tudom, hogy a kézbeadás szokása a nagyobb egyházak némelyikében is megvan; de tegyük fel, hogy csak a 3000 léleknél kevesebbet számláló, tehát kisebb egyházakban van meg és kínálkozik megbecsülhetetlen alkalomnak a cura pastoralis munkájára. Ha a nagyobb egyházak miatt (a melyekben meg a fentebbi okból kívánatos az egyházi hirdetésnek általános elrendelése) eltörültetnék ez a házassági eljárást megkezdő, a hirdetést is megelőző actus, 2,212.696 református magyar közül 488.832 lakván 77, háromezernél népesebb* egyházunkban : az 1980 anyaegyház közül 1903-ban másfél millió református lélek feletti lelkigondozás alkalma lenne a szabad választásra bízás következtében illusoriussá téve. Azt hiszszük, nem ez áll egyházunk érdekében, hanem az, hogy még a hol kiment is újabb időben a divatból ezen egybázias szokás, visszaállíttassék az és egyetemlegesen gyakorlatba vétessék, annyival is inkább, mert csak ennek általánossá tételével nem lesz feltűnő az 1894. XXXII. törvény elleni védekezésünk s csak így adatik meg az alkalom papságunknak arra, hogy a vegyes házasságra lépni szándékozó híveinket ellenőrizzék, nehogy a most említett törvény 1. §-a által megengedett előleges egyesség folytán, minden gyermeköket odaajánlják a más vallású — a nemzetiségi vidékeken olykor más nemzetiségű — jegyes egyházának. Ha elhagyjuk az eddigi szokás szerinti egyházi hirdetést, vagy az egyháztagoknak szabad tetszésökre bízzuk, hogy csak a házasság polgári megkötéséről szóló tanúsítványnyal jelentkezhessenek nálunk esketés végett: mikép fogjuk a vegyes házasságra lépő református felet hitében, egyházához való ragaszkodásában erősíteni, nemzetiségi vidéken a magyarságnak megtartani ? Videant consules! A polgári tisztviselő, a ki egyházunk tagjainak házasságát megköti, utólagosan mindenkit figyelmeztet vallási kötelességeire ; mi meg mint egyház figyelmeztessünk minden református hívünket előlegesen az ő vallási kötelességeire s ezt csak ügy tehetjük meg, ha az egyházi hirdetést az esketés kiegészítő részévé nyilvánítja, az arra egyedül jogosított zsinat és minden egyes egyháztagot egyenlően kötelez, hogy vagy hirdettetés, vagy — elfogadható okra — hirdetés alóli (ingyenes) dispensatio kieszközlése végett, illetékes lelkészénél még az előtt jelentkezzék, míg házasságkötési szándékát a polgári tisztviselőnél bejelentette. Végre ez eljárás szükségét követeli az is, hogy a hivők botránkozásnak ne legyenek kitéve a canonicus napoknak megsértése miatt. Azon meggyőződésben vagyunk, hogy ref. egyházunk nem fog lemondani a canonicus napokról s nem engedi meg, hogy derüre-borűra vegyék igénybe híveink az időt, melyet az államtörvényhozása nem korlátol. Érdekében áll-e egyházunknak, hogy szombaton, vasárnap lakodalmi zaj zavarja meg az ájtatoskodókat vagy ahhoz készülőket; hogy a bűnbánati idő alatt, a lakodalmakkal együtt járó dorbézolás, részegség, ebből folyó trágár beszédek, káromkodások, vagy csak egyszerű zeneszó botránkozást keltsen a vallásossabb érzelmű egyháztagjaink lelkében? Az ilyen esetekből származó botránkozásokért, elítélő, kárhoztató nyilatkozatokért ki lesz a felelős? Ha egyházunk nem veti latba összes tekintélyét, megtörténhetik, hogy urvacsoraosztás napján is ülnek lakodalmat, ha esküvőt nem is. A H. T. végrehajtása * 1886. évi Egyetemes Névtár.