Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-31 / 44. szám

tárgyában a miniszter utasítja közegeit, hogy azok figyelemmel legyenek a házasság-megkötése napjának kitűzésében, hogy halasztások és zavar ok-no legyenek. (I. V. 61. §. 1. a.) sőt arra is, hogy a házasuló feleknek módjukban Vgyen, még házasságuk megkötése napján a házasságra vonatkozó vallási kötelességeiknek eleget tenni. (U. o. 3. a.) Ezzel szemben mi ne legyünk figyelemmel arra, hogy zavarok és halasztások ne legyenek egyházi okokból ? hogy híveink úgy intézzék házasságuk megkötési napjának kitűzését, miszerint vallási kötelességeiknek teljesítésében ne gátolja őket az egyházi tilalom ? Az anyakönyvezők nem mindig felekezetünkhöz tartoznak, vagy ha oda tartoznak is, nem mindig viselik szivükön az egyház javát, sőt gyakori esetben a községi jegyző és a pap ellenséges viszonyban állnak egymással. (Két dudás egy csárdában.) Várható e aztán az ilyenektől, hogy figyelembe vegyék a mi canonicus napjainkat, még örülne egyik-másik, ha kellemetlenséget okozhatna a papnak ezen a téren. Nekünk kell résen lennünk és megtenni mindent, hogy egyházunkban mindenek ékesen és jó renddel legyenek. Míg az előzetes hirdetés kötelező fentartását ennyi fontos ok támogatja: az utólagos kihirdetésnek azon kétes értékű hatását hangoztatják, hogy ez ösztönül szolgál másoknak is. Hát arra ki gondolt, hogy bizonyára találkoznak ezután is, mint voltak eddig, a kik nem szeretik, hogy őket »kikiabálják« és kívánni fogják majd, hogy az ő esküvőjük ne hirdettessék ki — ösztönül másoknak. Hát még ha — a miért sokan megszerették ezt az újítást első tekintetre — kis áldó ima is kisérné az ilyen utólagos kihirdetést, mily épitően venné ki magát, ha értesülne, hogy N. N. megesküdött ugvan. de nem kívánja, hogy boldogságáért imádkozzék, s házasságát Isten kegyelmébe ajánlja a gyülekezet?! Hizony az egyházi fegyelemnek ilyen negativ gyakorlásáról nem találunk intézkedéseket a múltban. Az egyház ki merte magából rekeszteni azokat, a kik szabványainak nem tettek eleget. Ma már elégnek tartsuk, hogy a renitenseket nevöknek elhallgatása által bélyegezzük meg. Helyesebbnek tetszik nekünk a Dunamelléki Utasítás, mely nem veszi fel az utólagos hirdetést, hiszen ha az előző megvan, csakugyan teljesen felesleges is az. Gyory Lajos. Győry Lajos úrnak. »A konventig vagy a zsinatig ?« című cikkére. Én is megszoktam gondolni, a mit szólok és teszek; másnak is tisztelem azt a jogát, hogy maga határozza meg, mit szóljon és mit tegyen. Azért, még ha egyéb soknemü s fontosabb teendőim engednék is, nem szoktam polemizálni az ellenvéleményekkel, még ha egyenesen személyem ellen irányulnának is. Eltűrtem életemben sokat s fogok tűrni ezután is, Istenre bizván ítéletemet. Győry Lajos tisztelt barátom s lelkésztársam fent címzett cikkére is, csak azért teszek egy pár szerény észrevételt, mert személyem érintése nélkül, a dunamelléki ref. egyházkerület által kiadott, de általam fogalmazott »lelkészi utasítás« ellen intéz, ugyancsak erős, vádló, ne mondjam becsmérlő s részéről mély megbotránkozást támasztó, támadást. S így nem is a magam, hanem egyházkerületem érdekében érzem kötelességemnek a felszólalást. Győry Lajos tisztelt barátom megbotránkozik azon, hogy a dunamelléki egyházkerület kimondotta lelkészi utasításában azt: hogy úgy az egyházi hirdetés, mint az egyházi esketés is a házasuló/c szabad elhatározásától függ. Mindenek előtt megjegyzem, hogy ezt az említett Utasítás nem mint elvet mondotta* ki, csak mint tényt hozta fel kiindulási pontul s indokául annak, a mit belőle következtet, hogy »mivel úgy az egyházi hirdetés, mint az egyházi esketés is a házasulok szabad elhatározásától függ és a házasság érvényességére befolyással nem bír: annálfogva a hirdetési és esketési díjak, is a felek szabad elhatározására kell, hogy bízassanak, nehogy stb. Úgy idézni, hogy az ember a főmondatot s az abban foglalt rendelkezés célját elhallgassa s az indokoló mellékmondatot idézze s azt úgy állítsa fel, mint egy elvi nyilatkozatot, ez — bocsánatot kérek, legalább is nem »fair play«. De hát, ha csak indokul s mellékmondatban, még is ki van mondva, hogy »úgy az egyházi hirdetés, mint az egyházi esketés is a házasulok szabad elhatározásától függ«: nem tény-e ez? S e tény konstatálása jogfeladás-e ? Tény; mert a H. T. s az ahhoz adott I. U. megengedi ugyan, vagyis nem tiltja, hogy a polgári hirdetés mellett a házasulni akarók magokat egyházilag is hirdettessék, s megengedi, hogy egyházi áldást is vegyenek, sőt figyelmezteti is (csak figyelmezteti), hogy a polgári kötéssel, egyházi kötelességeiknek még nem tettek eleget: e mellett, igen is a felek szabad elhatározására bízza, hogy menjenek-e a templomba vagy nem. Igen, vallásos kötelessége az egyház tagjainak, hogy házasságukat egyházilag is megköttessék, hűségi esküt tegyenek s magokat házaspárokul meg is áldassák. De lemondás-e a jogról, jogfeladás-e az egyház részéről, e kötelesség teljesítése elől az akadályokat, jelesen a stólafizetés nehézségét elhárítani ? nem inkább intés-e, nem inkább buzdítás-e a kötelesség teljesítésére? És nincsenek-e más, szintoly fontos egyházi és vallásos kötelességek, melyeknek teljesítése szintén a hívek szabad elhatározásától függ? Hogy többet ne említsek: maga a templombajárás s az ige hallgatása; a szegényeknek s az egyház szükségeire való adakozás; kötelességek bizony, de a hivek szabad elhatározására bízvák. Intjük, buzdítjuk rá a híveket, de nem tagadjuk ki (nem exkommunikáljuk) azokat, a kik nem teljesítik. Vallásos kötelesség tiszta és mocsoktalan életet élni, de az ekklézsia-követést a paráznák ellen, nem gyakoroljuk többé; az úrvacsorát tolök meg nem tagadjuk, egyházunkból ki nem tiltjuk, s nem mondjuk, hogy nem ismerjük egyházunk tagjainak; nem tagadjuk meg tőlök az egyházi temetést. Sajnos lehet, hogy nálunk az egyházi fegyelmezés meglazult az idők változtával s a fegyelem ily kényszereszközeit nem használjuk többé. De bár szeretnők, ha tehetnők: kivánhatjuk-e, lehetne-e ma már a Kálvin Gentjét, összes fegyelmi eljárásával, újra visszahozni? A pápisták élhetnek ily eszközökkel a polgári házasság után egyházi kötést és áidást nem kérők ellenében; megtagadhatják tőlök a gyónás és úrvacsora szentségét; megtagadhatják a bünfeloldást, az egyházi temetést, bezárhatják halottjaik előtt a temető kapuját. Ügvlátszik Győry kollegám ezt kívánná, mert az, a mit ő kiván, hogy az egyház ilyeneket ne ismerje el tagjainak, tehát zárja ki, exkommunikálja: mindezt magában foglalja. Mindez szép és nemes felbuzdulás Győry kollegám részéről, de bocsásson meg, én őt a pápista eljárás ez útján nem követhetem. Én (s velem a dunamelléki egyházkerület is) azon vagyunk, hogy híveinket lehetőleg tartsuk össze; hárítsuk el egyházi kötelességeik teljesítése elől azokat az akadályokat, melyek elhárítása csak az egyház