Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-17 / 42. szám

teljes feladásával nyerhetnék meg; már pedig a nemzeti egyházi erőnek azt a szilárd oszlopát, mely autonómiánkban rejlik, magam részéről legalább, egyházam teljes állami kitartásáért sem adnám oda. Azt az erőt én egyházam kezében akarom látni jövőre is. De az államnak sem tanácsos a vele szüntelen harcban álló nemzetiségi felekezeteket a maga és a hazafias egyházak rovására megerősíteni s mintegy a magyar nemzet ellen fölfegyverezni. Az ilyen politika az öngyilkossággal felérő politika volna, melytől minden állambölcseségnek vissza kell riadnia. Az állam szemében bármely egyház annyit ér, a mennyi nemzeti, kulturális és ethikai erőt szolgáltat az országnak; már pedig a nemzetiségi felekezetek se nemzeti, se kulturális, se igazi ethikai erőt a magyar államnak egyáltalán nem nyújtanak, sőt inkább lekötik és ellensúlyozzák a magyar nemzet meglevő erőit is a magok állam- és nemzetellenes törekvéseikkel. Ilyen felekezeteknek az állam nem nyújthat dotációt, még »egyházi« cím alatt sem. Mi hazafias és magyar protestánsok ne arra sarkaljuk tehát a magyar államot, hogy az 1848. XX. t.-c. betűszerinti végrehajtásába fogjon, mert ez egyházpolitikai és pénzügyi lehetetlenség. A nemzetiségi papság állami fizetésével, sőt még állami dotációjával is, mint fentebb kifejtettük, az államtól egyház-politikai képtelenséget kívánnánk; az összes felekezetek egyházi és iskolai szükségeinek állami fedezésével pedig pénzügyi lehetetlenséget sürgetnénk, minthogy az összes felekezetek minden egyházi és iskolai szükségeinek fedezésére évenként legalább 40—50 millió frtra volna szüksége az államnak. — Ehhez járul aztán az a még nagyobb lehetetlenség, hogy az összes felekezetek minden egyházi és iskolai szükségleteinek állami fedezése szükségkép előfeltételezné az összes hitfelekezetek minden egyházi és iskolai javainak szekulárizálását, a mibe bele fogni most még talán a legradikálisabb egyházpolitikusok sem tartanák tanácsosnak. Az uralkodó közfelfogás nálunk semmiesetre sincs megérve az egyházi javak államosítására. Mi protestánsok pedig soha sem hirdettük, hogy a dúsgazdag római egyház javaiban osztozni akarnánk. Mi az 1848. XX. t.-c. más értelmű végrehajtását sürgetjük. Azt, a melyet a magyar kormány és törvényhozás bátortalanul és nem kielégítő, de elvileg helyes és indokolható módon az alkotmány visszaállítása óta követett. Az országos kormány a kiegyezés óta egyházi segély címen adott egy kis anyagi támogatást a prot. egyházaknak. Sürgessük azt, hogy az eddigi állami szubvenciót változtassa át állami dotációvá és emelje fel a szükségekhez és viszonyokhoz arányosítva. 1. Az állami szubvenciót változtassa át állami dotációvá. Ez alatt azt értjük, hogy a mit eddig évről-évre a költségvetés keretében és akként szavazott meg a törvényhozás, hogy ha tetszett, le is szállíthatta (a mint ez Kerkápoly pénzügyminisztersége idejében történt), meg ismét fölemelte, jövőre külön törvény által rendszeres dotáció alakjában adja a magyar állam, hogy szűnjék meg ennek az adománynak alamizsnaszerű, kegyadományi jellege, mely sem a magyar államhoz, sem egy autonomikus egyházhoz nem méltó eljárás. 2. Az állami dotációt arányosítsa az egyházak szükségleteihez és az állami eredetű javakkal ellátott egyházak helyzetéhez. Ennyit a jogosság, méltányosság és igazság nevében kérhetünk, várhatunk, sőt követelhetünk a magyar nemzet törvényhozásától. Gondolja meg már egyszer a magyar állam, hogy a magyar protestáns egyház a magyar faj specifikus képviselője, hogy egyházunk a nemzeti művelődés egyik leghazafiasabb tényezője; tehát a magyar állam és a magyar faj érdeke kivánja azt, hogy a saját fajának ezt a legtisztább elemét megerősítse; hogy gyülekezeteink a magok vallás-erkölcsi hivatásuk sikeresebb teljesítése mellett a nemzettest ép és erőteljes tagjaiul megtarthatók legyenek. »Nem felekezeti kérdés ez, hanem faji, nemzeti kérdés, állam-kérdés és a jövő jólétének és szabadságának kérdése.« (Kovács Albert). Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben a protestantismus és a magyarság, a protestantismus és a magyar állam nemzeterősítő hivatása összeesik és önfentartási érdeke összetalálkozik. Arra is ügyet kell vetnie a nemzet törvényhozásának, hogy az a kiáltó anyagi aránytalanság, a mely az ország oszlopos egyházai között minden okszerűség nélkül fennáll, végre-valahára megszüntettessék, vagy legalább mérsékeltessék. Miféle állambölcseség, minő politikai okosság van abban, hogy míg az oláh, rác, sőt szász nemzetiségek főpapjai százezrekre menő jövedelmekben duskálódnak és fényelegnek a magyar állam jóvoltából, addig a minden izében magyar református és csekély kivétellel kifogástalanul hazafias lutheránus egyház lelkészei s még főpapjai is, tisztán anyagi okok miatt, meg vannak, fosztva attól a társadalmi és kulturális befolyástól, mely a jobb anyagi helyzettel természetszerűleg karöltve jár! Mi tudjuk, hogy eme faj-gyengítő és nemzetirtó szerencsétlen politika abból az időből való, mikor ezt az országot a magyarság szupremáciájától minden áron megfosztani akaró idegen kormányzat kínozta, pusztította. De azt is tudjuk s valahára már erre irányuló tettekkel és intézményekkel is bizonyítva szeretnénk látni, hogy a nemzeti kormányát és alkotmányát visszanyert