Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-03 / 40. szám

ISKOLAÜGY. Tanévet megnyitó beszéd. (Vége.) De fordulnak az idők. Nagy Lajos fényes ragyogású korára Zsigmond és Nikápoly. az igazságos Mátyás tett­erős kormányára a gyáva Jagellók lusta tehetetlensége és a mohácsi sír következnek. Majd jön a csaknem kétszá­zados török idők nyomorúsága. De az élethalálharc küz­delme, a vallásos és polgári szabadságért vívott dicsőséges csaták hatalmasan táplálták a nemzeti önérzetet, ébren tartották a faji öntudatot. Azonban a török kiűzése és a durván megtámadott szabadság védelmében folytatott véres harcok lezajlása után beáll az önelhagyás, a buta elkor­csosulás és a vértagadó elfajulás öngyilkos kora és tart több mint egy századig. Elnemzetietlenedünk szívben és lélekben; alkotmányunk legerősebb bástyái meginognak. Az elfajult nemzet a maga ásta sír szélén áll. Valamint a hatalmas tölgy ágait, — a nagy költő ha­sonlata szerint — megtördelheti a vihar, sudarát megszab­dalhatja a villám, de ha gyökerében életerő virul, újabb és talán terebélyesebb, izmosabb ágakat hajt és dacosan kész újabb zivatarra ; úgy a magyar nemzetet is számá­ban kegyetlenül megritkította a tatárjárás, a végsőig le­apasztották az ozmán és a szabadságháborúk; de mert, vérrel őrzött szabadságához és nemzetiségéhez, mert apái hagyományaihoz, nyelvéhez és faji sajátságaihoz, tehát a nemzeti élet tápláló gyökereihez rendületlenül hü maradt, megfogyva bár, de törve nem, új jövőjében bízhatott. De a mint a gyökérben őrlő szú ver tanyát, önmagától kor­hadtan roskad össze az erős tölgy: úgy a magáról bűnösen megfelejtkezett magyar is az enyészet szélére jut. A főurak a nemzet testétől elkülönödve, Bécs kábító ölén annyira elfelejtették apáik nyelvét, hogy némelyike őseinek szá­zados dicsőségövezte nevét sem tudta helyesen kiejteni. Idegen nyelven fordult Istenéhez, azon társalgott künt és házi körében családja tagjaival; világpolgárias szokásokba merül, délceg nemzeti köntösét idegen gúnyával cseréli föl, hazafias érzülete árán hangzatos címek után eped, fényes hivatalokért sovárog. A főrendeket követte bent a hazában a birtokos, az azelőtt büszke, dacosan hajthatatlan középnemesség, Kisfaludy Sándor szerint a nemzet szíve-lelke. Váro­saink, s bennök iparunk s kereskedelmünk elnémetesed­nek; tudományunk, az iskolák és az állami élet nyelve a latin, az elmaradt magyar nyelv eldurvul és elerőtle­nedik; falvaink magyarságát, kivált a hol a kálvinizmus erőszakosan megtöretett, főleg a tótság borítja el. Az az 1790 körüli, leginkább az új életre ébredező irodalom és II. József kényuralmi intézkedései által tespedtségéből fel­rázott nemzeti fölpezsdülés csak a sötét éjben előtörő villámlás volt, de a melyre újabb, még vakítóbb sötétség következett. A francia forradalom rémtettei, az oltárt is felforgató kicsapongásai a különben is absolutizmusra hajló lelkületű I. Ferencben iszonyatot keltenek. Kapóra jön a Martinovics-féle összeesküvés, a részesek vérpadra, jelesebb íróink börtönbe kerülnek; Metternich önkény­uralma — hiába áldozza vérét és pénzét a trón védelmére, a rendületlen loyalítású nemzet — kémrendszere elnyom min­den szabad szót, a merev könyvvizsgálat elöl minden önálló gondolkodást; chinai fallal zárnak el a nagy világtól. A művelt nyugot haladhatott, mi nem tudunk róla. Leg­jobbjaink elcsüggedve, tétlen hazafiúi bánatba merülnek; a nemzet nagy tömege tudatlanságban sínylik; hazánk kimeríthetetlen természeti gazdagsága dacára, saját zsír­jába fuladva, szegénységbe sülyed. A dicstelen halálhoz soha közelebb nem sodortattunk. De hála a magyarok nagy istenének: a sötét éjsza­kára elvégre a munkára keltő hajnal dereng, az életoltó telet életre keltő tavasz váltja fel, a dermedt álomba merült nemzet megmozdult. Költőink lángoló lelkesedéssel magasztalják a honszerző és megvédő ősök dicsőségét, buzdítva mutatnak rájok: ime apáitok! De ostorozzák a kortársak elkorcsosodát is. És most buzdító, majd ostorozó; lelkesítő, majd korholó szavaik, mint az utolsó ítélet angya­lának harsány trombitája új. munkás életre villanyozzák a zsibbadt tagokat. És midőn Metternich, vakmerősége önkényesen elrendeli az adó fölemelését s az ujoncozást s így már-már a végső csapást méri alkotmányunkra: a nemzet felriad és tiltakozása mind hevesebbé, végre oly hevessé lesz, hogy a vallásos lelkületű király megemlékezve esküjére, 1825-ben Összehívja történetünkben örökké emlé­kezetes országgyűlést. Ez kezdő határköve újjászületésünknek. Tudatára jutunk elmaradottságunknak, tudatára annak, hogy jövőn­ket csak úgy biztosíthatjuk, hogyha nyugot nagy nemze­tei nyomán ódon alkotmányunkat, avult intézményeinket gyökeresen átalakítjuk; ha szellemi erőnket a tudomány és művészet terén erőteljesen fejlesztjük; ha a fajunkban szendergő és a hazánk talajában rejlő erőket gondosan kiaknázva, mezei gazdaságunkat, iparunkat és kereskedel­münket pezsgő életre keltjük. A jó Isten meghálálhatatlan kegye, hogy átalakulásunk nagy müvéhez, épen a leg­kellőbb időben megadta Mózeseket és prófétákat Széchenyi­ben, a legnagyobb magyarban a reformátort, Kossuth láng­szavában a tettre lelkesítőt, Deák bölcseségében az ellen­tétek békés kiegyenlítőjét. És megindul újjászületésünk nehéz, de dicsőséges küzdelme. Nem volt könnyű a nemes harc. Mint az elkeseredett hadseregnek minden lépésnyi tért csak drága vér árán lehet ellenfelétől kiküzdenie: nem másként lehetett legjobbjainknak az országgyűlésnek minden reformod vagy elveszett jogainknak egy-egy részét lépésről-lépésre izzadva a hatalomtól kierőszakolni. Arra nem egy esetet mutat a történelem, hogy közö­nyös fejedelmek, tehetetlen, vagy buta kormányok kész­akarva elhanyagolják nemzetök szellemi, erkölcsi és anyagi jóllétét, de arra, hogy volt magyar kormány, volt politikai párt, a mely a nemzeti előhaladásnak, — a mi annál cso­dálatosabb ! — még az anyagiak terén is útját, akarta volna állni, csak a mi nemzetünk története mutat kiáltó példát. De nemzetünk felbuzdúlt tettereje sokkal hatalmasabb volt, semhogy azt akár a kormány ellenzéke, akár a maradi főrendek konoksága megakadályozhatta volna. A diadalt kivívtuk és annál dicsőbben, mert egyedül a tiszta hon­szeretet önzetlen lelkesedésével, az eszmék diadalmas fegy­verével harczoltuk meg azt. Önérzettel mondhatjuk, hogy talán más népek életében is alig van példa arra, hogy ily gyökeres újjászületés a hatalom és szövetségesei konok ellenzése daczára, egyedül az ész és erkölcs fegyverével oly rövid idő alatt vívatott ki. 1848. márciusa átalakulá­sunk nagy hónapja 1 Ne mondjátok, hogy márczius vívmányait letiporta az ármány, hogy visszavívott jogainkat sírba temette a hatalom, mint a megfeszített igazságot; ne mondjátok, hogy annyi ezeren hiába áztatták vérökkel az édes hazai földet, dicstelen porbahullott hősi hadseregünk dicsősége. Ne mondjátok; az igén, az eszmén nem fog az erőszak fegyvere. Annak a rajongó lelkesedés teremtette ifjú honvéd­seregnek az ősök dicsőségével mérkőző csatái nem estek hiába. Megtanították Európát arra, hogy az a kis magyar nemzet, a melyről már-már megfelejtkeztek, oly nagy erő,

Next

/
Thumbnails
Contents