Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-03 / 40. szám

közben kiálthatunk föl igazán meghatva Pál apostollal: »Óh Isten bölcseségének és tudományának mélységes gazdagsága ! mely igén megtudhatlanok az ő ítéleti és végére mehetetlenek az Ő utai«. (Rom. XI. 33.) Nem csekélyebb feladata a lelkésznek ennél a hívek lelki gondozása. íme egy oly mezőhöz jutottunk, melynek közöttünk kevés igaz munkása van. A katholikus lelkészek gyakorta érintkeznek még pedig négy szemközt híveikkel. Ott van a gyóntatószék, melyet ha sok mai szempontból el keli is ítélnünk: annyit el kell ismernünk, hogy az a hívekre gyakorolt közvetlen hatás következtében a római kath. egyház egyik leghatalmasabb fentartó ereje. Nekiek nem kell fölkeresni híveiket, őket a hívek maguk keresik fel a bün szorongató kötelékei között. Ágostai testvéreinknél is sok helyen gyakorlatban van ez, különösen a hol egynél több lelkész van. Ők szépen meg tudnak egyezni a munkafelosztásban; ritkábban vezeti őket hiúság, vagy mai földi tekintet. Gél előttök az egyház, mint isteni intézmény erősítése, felvirágoztatása, s ennek a célnak megvalósításaért sokat tudnak áldozni sokról lemondani. A melyik lelkésznek simább modora, nyájasabb érintkezési módja van az emberekkel, az a híveket látogatja, azoknak lelki szükségeikben, bajaikban atyai tanácsait osztogatja, kételyeiket eloszlatja stb. Nálunk a legrégibb időtől elmaradt ez. Míg a lelkészek jogi tudományokkal is foglalkoztak, addig gyakoribb volt az érintkezés, mert sokan jártak fel a paphoz tanácskozás végett, midőn aztán a buzgó lelkész igyekezett a híveket az egyházhoz is közelebb vonni Most mind hidegebbé válik a viszony a lelkész és hívek között; ügyszólván csak a katedrából ismerik lelkészüket a hívek; aztán hűti a szeretet melegét az egyházi adózás tetemes volta, melyet ma rnár a nép nagy része csak úgy vet a papnak, mint valami szükséges rossznak. Az evangelium már szorosabban kiszabja kötelességeinket a lelkipásztori gondozásra nézve. Péter apostol (I. V. II. 4.) szépen körvonalozza a lelki gondozás kötelességeit, midőn így szól: »Legeltessétek az Istennek seregét, mely a ti gondviseléstek alatt vagyon, gondot viselvén arról nem kényszerítésből, hanem örömest, nem kívánván éktelenül a nyereséget, hanem kegyindulattal, sem pedig ügy mint uralkodván az Úrnak örökségén, hanem úgy, mint kik az Isten seregének tüköréi legyetek«. Az a jó pásztor, a ki szemei előtt legelteti nyáját, azt széledezni nem engedi, a ragadozó állatoktól, minden veszedelemtől híven megőrzi, ez a feladata, szent hivatása a lelkipásztornak is híveivel szemben. Mily sok oldalú feladat és kötelesség ez! Hogy a lelkipásztor ezt véghez vihesse, ismernie kell híveit, azoknak életviszonyait, lelkiszükségeit. Maga ennek megismerése nehéz feladat. Két úton juthat hozzá a lelkész : a személyes látogatás, vagy a diakoni intézmény által. Az előbbi jobb, sikeresebb, de kivált népesebb gyülekezetekben kivihetetlen ; az utóbbi könnyebb, s bár a hívek valláserkölcsi életéről nem nyújt oly közvetlen képet, mint a személyes érintkezés, mindamellett megbecsülhetlen erkölcsi haszonnal jár. Ez által ismeri fel a lelkész híveinek lelki, erkölcsi fogyatkozásait, betegségeit, így alkalmazhatja üdvösen és sikeresen a gyógy szereket. Sőt így megismervén az erkölcsi helyzetet, lehet szószéki tanításainak is egyedül javító, nemesítő, tökéletesítő hatása. Mindenekfelett pedig így tudhatja meg, hogy nem ólálkodnak-e báránybőrbe öltözött farkasok a nyáj körül, melynek éber figyelemmel kisérése, ha más alkalommal is szükséges volt, sokszorosan szükséges napjainkban, midőn hálóikat titkon és nyilván teregetik a setétség lovagjai híveink ellen, s midőn a megváltozott egyházpolitikai helyzetnél fogva, különösen a gyermekek vallására való tekintetben oly sok oldalról marad védetlenül anyaszentegyházunk buzgó szakavatott lelki gondozók hiányában. Csak is ily hű, buzgó, fáradságot nem ismerő munkásság építheti a benső láthatatlan anyaszentegyházat, terjesztheti Istenországát e földön sikeresen ! Óh, mily szép, mily fenséges feladat a papi pálya, így felfogva a lelkipásztorkodás teendőit! Odaállva egészen Krisztus szolgálatába, gyógyítani a lelkibetegeket, templomban és háznál nem szűnni meg tanítani és a Krisztust hirdetni, mint az apostolok (Csel. V. 42.). Lecsillapítani a háborgó lelkiismeretet, mint Péter, midőn Cornelius házába belépett (Csel. X.). Erősíteni a hitben gyengéket, felemelni az elesetteket, oszlatni az elmék homályát, fölemelni az embert emberi méltóságának tudatára, inteni a tévelygőket minden szelídséggel és tanítással, bátorítani az ügyefogyottakat, vigasztalni a szegényeket, betegeket, a haldoklók lelkét felemelni az örökélet biztató hazája felé ! . . . Ez az a belmisszió, mely napjainkban annyiszor emlegettetik s ajánltatik. Az a ki így hordozza a munkának terhét, mint a Krisztus jó vitéze, betölti a lelki gondozás kötelességeit, igazán építi az anyaszentegyházat. Hol ily lelkész áll a gyülekezet élén, ott nincs többé üres persely, üres kassza, ott megnyílnak és bőven ömledeznek az áldozatkészség csatornái, nem áll pusztán, ridegen az Úrnak oltára; ott fel tudják fogni az evangelium ama sokszor hangoztatott igéit: »Keressétek mindenekelőtt Istennek országát és annak igazságát s minden jók megadatnak tinektek*. Ott díszben, fényben áll az Istennek háza, virágzik a nevelésügy. Az ilyen pap aztán nem nyűg, nem teher a gyülekezet nyakán, a ki egész életét híveivel való civódásban, perpatvarban éli le, ki a Krisztus palástjába kapaszkodva folyvást önérvényesítésére törekszik, hanem igazán szeretett, tisztelt, becsült, törhetlen ragaszkodással környezett lelkipásztor, lelki atya, ki maga háttérbe vonul, hogy a Krisztus és az ő szent tudománya valóságos lélek és élet lehessen ajkain hívei földi nyugalmára és örök boldogságára. íme főbb vonásokban a lelkipásztori hivatás, s ha komolyan gondolkodunk ennek magasztos teendői felett, be kell látnunk, hogy azokat csakis az igazi Krisztusi jellemmel ékeskedő lelkipásztor teljesítheti sikeresen, kifogástalanul. (Folyt, köv.) Lukács Ödön.