Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-26 / 39. szám

a kamatok tőkésítésével annál inkább növekedik a tőke és annál biztosabban teljesíti fizetéseit, mikor rákerül a sor. Mivel pedig e tervezetnek főcélja a tőkegyűjtés, ez,a cél el lesz érve, sőt csakis ezen az úton lesz elérve legbiztosabban. A lényegtelen módosítás, pedig, a melyet kérnünk kellene: »Töröltessék a 19. §. c)«. Ez nem méltó mihozzánk. Baksay Sándor. Papi hivatás, papi jellem. Felolvastatott a f.-szabolcsi ev. ref egyházi értekezlet 1895. évi aug. 6-án tartott gyűlésén, kinyomatni, egyházmegyénk minden lelkészének megküldetni határoztatott az értekezleti gyűlés által. Szeretett testvérek! Sokszor beszélünk a hívek közönyéről, az erkölcsiség alásülyedt voltáról, a papi tekintély hanyatlásáról; némelyek a tudomány fejlődését s vallásellenes magatartását okolják e bajok miatt; mások a túlságos egyházi terhek miatt aggódnak; vannak ismét, kik a családi erkölcsök elfajulásában keresik a baj kutforrásait és sajnosan nélkülözik népiskoláinkban is a vallás lelkiismeretes buzgó tanítását; felemlíttetik igen gyakran a napi sajtó romboló hatása is, mely megfontolatlanul közöl hasábjain oly dolgokat, melyek ártalmasan, sőt pusztítólag hatnak a valláserkölcsi életre. Be kell ismernünk, hogy mindezek, sőt itt elő nem számlált többféle okok, egyenként és egyetemben hozzájárulnak korunk erkölcsi elfajulásának előidézéséhez: azonban egy körülményt, mely pedig hatalmas tényezője az egyháziasság pangásának, a valláserkölcsi élet pusztulásának, ritkán szoktunk nyilvánosan emlegetni, és ez némelyekben a papi hivatás, a papi jellem fogyatékos volta. Azt hiszem, nem csalódom, midőn ebben a meggyőződésben vagyok, mert a gyülekezetben a papnak kell lenni az erkölcsiség, a krisztusi jellem mintaképének, ő reá néz a gyülekezet, az ő viselkedése lehet úgy a jónak, mint a rossznak kútforrása. Ha látja a gyülekezet, hogy az, ki az üdv útját egyengetni hivatva van, letérőket keres az egyenes útról és erkölcstelenségbe sülyed, ha látja, hogy az, ki a Krisztus törvényeit prédikálja, maga a Mammon oltárán áldozik, lehetetlen, hogy erőt ne vegyen a nagy tömegen a hitetlenség és tisztátalan élet, s mind tovább ne harapózzék az a napjainkban annyira elterjedt meggyőződés, hogy a vallás nem egyéb, mint a tudatlanok fékentartására kigondolt csalás. Hadd állítsak tehát én ez alkalommal magunk elé bizalmas értekezleti körünkben egy oly tükröt, melyből mindnyájan, én is más is, kiben fogyatékosság van, felismerhetjük hibáinkat, mulasztásainkat, gyengeségeinket. Szólani fogok tehát ez alkalommal két egymással szorosan összefüggésben álló dologról: a papi hivatásról, és a papi jellemről. * * * A papi hivatásról szólok először. Nem lehet ez alkalommal célom mélyebb történeti reminiscentiákba bocsátkozni ; feladatomhoz képest csak annyit jegyzek meg, hogy a papi hivatás lélek szerint való betöltése minden időben üdvös hatással volt a nép vallásosságára és az erkölcsi életére. A régi zsidóknál akkor is, midőn a patriarchák gyakorolták a népigazgatói tisztét, akkor is, midőn Melchizedekben a papság a királysággal egyesítve volt, akkor is, midőn a papi méltóság az Áron családjára bízatott s egész fényében és pompájában tündökölt: a papok emelték, vagy sülyesztették a nép erkölcsi jólétét, sőt nemzeti erejét és hatalmát is. A papoktól már a Mózesi törvények megkívánták a tiszta, feddhetetlen szent életet (II. Móz. 19. 22.). Midőn pedig a papság hivatása méltóságáról megfeledkezett : a zsidó nép erkölcsi és fizikai erejében hanyatlott. szolgaságra jutott, sőt mivel a papok megvetették az igaz tudományt, Isten is megvetette őket, eltörölte a zsidó népet papjaival együtt, hogy fölléphessen az újtestamentomi papság élén az egyedüli igaz főpappal, a lelkek fejedelmeivel : a Krisztussal. Ki előttünk egész fenségében föltárta a papi hivatás méltóságát és fontosságát, mely ép oly távol áll a kaszt- vagy osztály rendszertől, mint általában a rendi szervezettől. Lássuk tehát most már a papi hivatást Krisztus példája és az ő evangeliuma fényénél! Valóban, ha feltekintve ama dicsőséges főpapra, végig nézünk sorainkon, a megsemmisülés érzete tölti be szivünket, lelkünket! Hányadik az közülünk, a ki az ő nyomdokaiba egyengetné lépteit? Nézzük őt tanítói tisztében. Bizony még a legelső, a legnagyobb is közöttünk a tanítás terén hozzáhasonlítva csak rebegő gyermek az eszmék kifejezésében, az isteni igazságok közléseiben. Nála minden oly természetes és érthető. Lelke előtt föltárul egyszerre a mélységes magasság és ajkaira ömlenek az isteni titkok Példázatainak varázsképei közül mintegy kilépnek az életbe s bevonulnak az emberi szívbe az örök igazságok! Nézzük őt, mint az erkölcsi betegségek gyógyító orvosát! Mennyi szeretet árad szivéből, mennyi bizalomkeltő leereszkedés a szánalomraméltó bűnösök iránt, midőn a bűnös nőnek megbocsátja bűneit, midőn a megtérés után epedő Zakeust megvigasztalja! ? Vagy nézzük őt bántalmazóival szemben! A legrettenetesebb hálátlanságot követi el ellene Júdás, kit jóságával elhalmozott és mit tesz vele? Talán ellene lázítja többi tanítványait? Talán bosszúra gondol? Nem! Egyszerűen reá mutat, értésére adja, hogy ismeri alattomos tervét, gonosz szándékát, azután engedi, hogy belátása szerint cselekedjék, s mert kijelentései meg nem térítik, hagyja menni megtorlás nélkül azon az úton, melyen majd le fog roskadni lelkiismeretével küzdendő rettenetes harcában. Igazságtalan bántalmazóinak is megbocsát, érettök imádkozik; csak az igazság elfordítóitól, a megátalkodott, a fondor lelkű farizeusoktól fordul el, azok mint megátalkodottak Istentől, igazságtól elfordultak, meghaltak reá nézve.