Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-26 / 39. szám

Bizony ő a tökéletességbe, az örökkévalóságba vezető főpap. 0 az igazi pásztor, ki csak hivatásának él, s midőn kell, életét is adja az ő juhaiért. Élete tiszta, szeplő nélkül való, viseletében szerény, szelíd szintén az alázatosságig, de az isteni igazságok védelmében törhetetlen és kemény mint acél. Nyájas, leereszkedő még a gyermekekkel szemben is, de erélyes és bátor ott, hol a megátalkodottságot és képmutatást ostorozza. íme a hivatását szentül betöltő főpap fenséges munkakörében! Előttünk áll hát az eszménykép a papi pályán. A fennebb ecsetelt néhány vonás elénkbe tárja a pályát, melyen haladni tartozunk; azonban az evangelium részletesebben is körvonalozza a papi hivatást. Hogy valaki híven sáfárkodhassék a lelkiekben, mindenekelőtt benső hivatással kell bírnia e pályára; vagyis éreznie kell bensejében azt a titkos ihletést, azt a benső vágyat, mely ellenállhatatlan erővel vonja őt az Úr szolgálatába, az Istenországa terjesztésére, az isteni örök igazságok hirdetésére. E szent hivatás átható érzete le fogja győzni az emberi gyengeségeket, gyarlóságokat, s habár így szól is Pál apostollal az Úrnak szolgája: »Mi is emberek vagyunk és olyan indulatok vannak bennünk, minemüek ti bennetek« (Csel. XIV. 15); mind a mellett folyvást az evangelista ama szavait forgatja elméjében: *az én elledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki engemet elbocsátott« (Ján. IV. 3.). Érezni kell továbbá szivében, lelkében az Isten dicsőítésének szükségét, kell, hogy kedélyét, lelkiismeretét, összes szív-, lélekvilágát folyvást a zsoltárírónak ama szavai tartsák éber hangulatban: *az Istent dicsérem az ö beszédiért, az Istent dicsérem., bízom, nem félek, mit árthatna nékem az ember?« (Zsol. V. 40). Kell, hogy szivét, lelkét, eltöltse az emberszeretet, az emberiség jövőjébe vetett hit, mert e nélkül buzgó és kitartó munkára nem lehet képes; emberszeretet és az emberiség jövőjébe vetett hit nélkül a pap csak rest és hanyag szolga, hitvány béres, ki csak bérért, kenyérért szolgál, nem benső tudataiból, nem lélek szerint; munkájának gyömölcsei nem táplálják a gondjaira bízottakat az örök életre. Azért mondja az írás: *jaj azoknak a pásztoroknak, kik a maguk hasznát keresik, nem azokat, melyek a Krisztuséi«. (Filipp. II. 21.), és ismét: >jaj azoknak a pásztoroknak, a kik csak magukat legeltetik« (Ezek. XXXIV. 2.). llv benső hivatással bíró lelkész ajkán lesz aztán élet és áldás a tanítás, az igehirdetés. Minden időben nagy feladat volt ez a papi hivatás körében, azonban korunkban szerfelett meg van nehezítve. Midőn ezeket mondom, nem az a lelkész lebeg szemeim előtt, ki a tanítást, az igehirdetést egyedül a templomi szószékre hagyja. S ott is megelégszik annyival, hogy felvigyen magával egy-egy nyomtatásban megjelent prédikációs könyvet s ott elolvassa minden előleges átalakítás, tanulmányozás nélkül, s jó ha nem épen ott vágja ki, mikor fordítani kell, mint erre számos példát lehetne említeni, nem? hanem azokat, kik hivatásszerüleg járnak el a tanítás, az igehirdetés verejtékes mezején is. Bizony az ilyeneknek nagy feladat, komoly munka a tanítás. Már, hogy mai világban valaki sikeres igehirdető lehessen, annak előzetesen sokat kell tanulnia. A tudomány ma minden irányban rendkívül kifejlett, különösen a természettudomány górcsővei és hatalmas csillagvizsgálói semmivé tették ama borongó félhomályt, mely a vallást sok ideig körülvette; a lángelmék felfedezései elfújták azokat az álmokat, melyekkel a fanaticus elmék mintegy ábránd-világot képeztek a vallásból. Ismerni kell az igehirdetőnek a tudomány mai állását, vívmányait, az ezek nyomán feltisztult eszméket, fogalmakat, melyek csak azokat tépték le a vallásról, melyekkel a rövidlátású emberi elme cifrázta fel azt, vagy mint a Nagy Dobos kifejezi valahol: »csak azon szemétdombokat tisztították el a vallás élő fájának tövéről, melyeket az emberi rövidlátás és rosszakarat halmozott ott fel, hogy életadó árnyékában a megfáradott emberiség örök pihenőt és üdülést találhasson*. At kell hatva lenni attól az igazságtól, hogy ezen a földön csak egy van állandó és örök és ez az Istennek igéje, mely még akkor is megmarad, midőn elmúlik e föld és világ. így éreznie kell, hogy az ö gyarló ajkaival az Úr beszél, s azon lelkesedés hatása alatt kell megnyitnia minden alkalommal ajkait, hogy ő az Úrnak akarja megnyerni a tévelygő lelkeket, Istenhez akarja vezérelni az embereket. Át kell hatva lenni attól a tudattó), hogy tökéletesebb tudomány nincs annál, melyet az Idvezítő hirdetett, tanított, hogy nem adatott más név, mely által megtartathatunk, mint a Krisztus. Éreznie kell, hogy ő hirtelen elmúló töredékeny szivében, e romlandó cserépedényben isteni kincseket, hordoz: az Istenfiúságot, az örökkévaló üdvöt, mely az összeroskadó szívből vissza felmosolyog az égre, s fénynyoma még a földön is fenmarad a halál után, mint az átvonuló üstökösnek, vagy a fényes meteornak sugár uszálya ott marad az égen annak átvonulása után is. Ezek mellett az izlés napjainkban általában még a köznépnél is kifejlődött, a tudományos ismeretek mellett most megkívánják az igehirdetőtől, hogy tanításait szép ízléssel, távol ama ferde felfogástól, mely ennek előtte a módosságban kereste a hatást és tetszelgett magának, párosítsa, mely szintén tüzetes tanulmány és gyakorlottságot igényel. Bizony csakis ott lehet az igehirdetéseink óhajtott sikere, hol az alapos ismeretek, a komoly tanulmány, a természettudományok és az irásmezején való jártasság benső ihletéssel, jó Ízléssel, melegséggel, közvetlenséggel van párosulva. Lukács Ödön.