Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1895-09-05 / 36. szám
tiszta szívet és teljes isteni s felebaráti szeretetet követel az embertől. S az igaz bűnbánat útja a hit útja, mely kegyelemre s az Isten fiainak a bünbocsánatban nyert szabadságára vezet. S a hol bűneink bocsánatáról van szó, ott — mondja Luther — van örök élet és üdvösség is. Az a hit, a mely a protestantismus sajátos teremtő életelvét képezi, nem más, mint a valódi ker. hit, a melynek tárgya a Krisztusban mint megváltóban megtestesült isteni kegyelem. Ő benne és ő általa van kegyelmes Istenünk, mennyei atyánk, a kihez, mint az ő gyermekei, hivő bizalommal fordulhatunk. így jutott el Luther a személyes tapasztalat útján a kegyelemből való megigazulásra a hit által a Krisztusban, s így hirdette ezt az új szövetségi szentírás alapján az egész világnak örökbecsű reformátori röpirataiban, s tán legszebben, szívből szívnek szóló alakban »A ker. ember igaz szabadsága« című művében. Ez az írás mélységes gazdagságából merített s nehéz benső küzdelmek árán a világ számára szerzett megigazító hit a Krisztusban megjelent isteni kegyelemben képezi épen magvát az egyéni keresztyénségnek s egyúttal örök elvét az evangeliomi protestantismusnak. Ez az a hatalmas erő, a mely a maga összes hatásaiban teljesen átalakította a világ képét s új kulturát teremtett, nevezetesen a modern eszmevilág kulturáját a maga összes attribútumaiban. Joggal mondja tehát Freitag Gusztáv, hogy az újabb kor kulturája az erfurti szerzetes kolostori imádságaiból fejlődött ki. S hogy mennyiben képezi épen a. protestantismus ez örök eszményi elve kiindulópontját és alapját az újabbkori kulturának általában véve, azzal a következőkben Heinzelmann behatóbban is foglalkozik. Kultura alatt az emberiség haladását és fejlődését feltételező összes javaknak közös szervezett ápolását értjük, mi mellett anyagi és szellemi kultura között teszünk különbséget. Az emberiség s a népek összes kulturája a művelődést célozza, mely viszont az egyes embereknek vagy népeknek valamely meghatározott kor kultúrájában való személyes részvételével azonos. Minden egyes ember hivatva van tevékeny részt venni az összes népeknek az egész emberi nem fejlődésére irányuló közös kulturtevékenységében. Az egyes idők vagy nagyobb korszakok kulturális működésének vezérlő normái és követendő szabályai viszont egyes nagyobb férfiaktól, kort mozgató eszméktől duzzadó vezéregyéniségektől erednek, a kik arra vannak hivatva, hogy nagyobb mértékben mozdítsák elő az emberiség összkulturájának közös törekvéseit. Viszont vannak idők. a melyek az új eszmék alkotásában kiváló teremtő erővel bírnak s az emberiség haladását és fejlődését századokra előre is befolyásolják. Ezek az emberiség ama nagy alkotó kulturkorszakai, a melyek közé a keresztyénség történeti föllépése mellett a reformáció is tartozik. Az újabb időnek összes alkotó elemeit, ú. m. a találmányok gazdagságát, a humanismus jogosult érdekeit, az államnak a hierarchiai egyháztól való függetlenségi törekvéseit s a gondolkodó tudatnak az autonom szabadság után való vágyait a reformáció egyesítette magában s juttatta fényes diadalra, a miért is méltán nevezik e korszakot »a reformáció korszakának«. Ép azért nem is az antik tudományt és művészetet restauráló s fölelevenítő humanismus vagy renaissance, sem pedig a sociálpolitikai térnek vagy anyagi kulturának konvulsiói részéről indultak ki a modern kulturvilág teremtő eszméi, hanem a reformáció művéből a családi, iskolai, állami, egyházi és társadalmi életnek átalakulása és gyökeres reíormálása terén egyaránt. S itt megint csak egyetlenegy geniális és profétikus lelkületű személyiség volt az, mely a szellemek nagy mozgalmait keresztyén vallásos hitnek ereje által indíttatva az örökké valóra, az isteni üdvkijelentés örök tényeire és igazságaira irányította s ez által az újabb kor kulturális fejlődéséhez a legmaradandóbb adalékokat szolgáltatta. Nem Hutten vagy Sickingen partikularistikus és egoistikus jellegű szabadság mozgalma, sem pedig a jellemileg gyenge Erasmus és társainak humanistikus életmódja és széleskörű tudása, sőt inkább Luther hatalmas szava »a keresztyén ember valódi szabadságáról* volt az, a mely a megigazító hit erejében szabaddá tette az egyént bármely emberi tekintélytől, hogy aztán azt az Isten s a Krisztus evangeliomának igaz tekintélyéhez vezesse vissza. Igen, Luther prédikációja a hívők egyetemes papságáról s abból eredő fenséges jogairól volt az, a mely a pápaság s a klérus uralmát megtörte s a szíveket és szellemeket az egész német birodalomban felszabadította. Felszabadította a tudományt és a művészetet, az államot és a társadalmat annak a középkori papi egyháznak, mint a szentség egyedüli képviselőjének lebilincselő gyámsága alól, a melynek rendszere a természet, a világ, a test, a világi foglalkozás, a család és az állam megvetésén alapszik. S csakis ily alakban nyert tért a reformáció az összes emberi erők és képességek természetes kifejtésére a »profán «-nak tartott világiak körében. De a midőn Luther reformációja a világi kulturának önálló kifejlődését a földi élet összes természeti vonatkozásaiban lehetővé tette, egyúttal arról is gondoskodott, hogy az a szellemi kulturától el ne szakadjon, sőt inkább az anyagi érzéki létnek evang. alapon való mennél teljesebb és tökéletesebb áthatására törekedett. Mert nem a szellemi és világi életkörnek a római katholicismust jellemző merev elválasztása vagy hierarchiai megkötése ideálja a prot. kulturának, hanem a kettőnek harmonikus összefüggése az evangeliom vallási alapján, s viszont nem a világinak és szelleminek összezavarására, hanem az egyházi és állami, szellemi és világi életkörök sajátos feladatainak igaz méltatására s önálló szabad kifejtésére törekedett a reformáció. Épen a két kultúrkörnek elkülönítésével, önállóságuk biztosításával, s kölcsönös újjászülése és megszentelésével mutatta ki a protestantismus igaz keresztyén és evangeliomi jellegét. Az Úrnak ama szava : ^adjátok meg a császárnak, a mi a császáré, s az Istennek, a mi az Istené*, igazán a protestantismus körén belül valósult meg a maga egész teljességében, mely nemcsak az állam és az egyház, hanem tágabb értelemben az emberiség összes szellemi és világi kultúrájának helyes