Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-05 / 36. szám

viszonyára vonatkozik. Ennyiben a prot. műveltseg lényegében véve Pál apostolra megy vissza, s mely nem más, mint a valódi emberinek és földinek fokozatos megszentelése és ethikai áthatása az Istenhez való legfőbb vonatkozásában. Isten országa az egész világ, a család is, az állam is, a társadalom is, ha benne megszenteltetik az Istennek szent neve és teljesíttetik az ő akarata. S hogy ez nem csupán ideál maradt, sőt inkább a protestantismus az egész földi létnek fokozatos vallás-ethikai áthatására törekedett, a mellett az újabb kor egész kultúrtörténete bizonyít. A protestantismus igaz evangeliomi jellege maga után vonta az újabb kor kulturáját és művelődését az egész vonalon, s ennek egyik főmozgatója épen Luther volt, a germánok nemzeti prófétája, kinek Döllinger szép szava szerint olyan volt a német érzés és gondolkozás az ő kezében, mint a lant a művész kezében. (Folyt, köv.) Dr. Szlávik Mátyás. BELMISSZIÓ. Szerény hangok a lelkipásztori látogatásokról. (Folytatás és vége.) A mi látogatásaim sorrendjét illeti, én e tekintetben sem valamely személyválogatást, sem az utcák és házszámok rendjét magamra nézve föltétlenül irányadónak nem tekintettem. E téren minden megkötöttséget — kivált a mi részünk viszonyai között — célszerűtlennek tartok. Mert szép, hogy a legtöbb prot. országban a lelkipásztori látogatás hivatalosan is szervezve van, de már hogy a látogatás bizonyos napokhoz és órákhoz legyen kötve, hogy az a látogatással megtisztelt egyháztag hivatalos arccal, előre előkészülten várja lelkészét s holmi chablonszerű kérdések és feleletek adásával leljék el közöttük néhány perc: ezt én a siker szempontjából csaknem teljesen céltévesztett dolognak tartom. Hogy továbbá az a lelkész — bármikép legyen is hangolva — látogatni menjen és pedig akkor és oda, a mikor és a hol — jól érzi -— még a chablonos forma követelményeinek sem fog most megfelelhetni: ez nem lelkipásztori munka; ez nyűg, lélekölő formaság. Igaz, hogy a lelkipásztori látogatás ez előírt alakja megóvna talán a Nagy Sándor lelkész űr rajzolta fogadtatásoktól, de másfelől az is bekövetkezhetnék, hogy az a nagyon is sötét színekkel festett atyánkfia szépen becsukná az ember orra előtt az ajtót, ha ugyan jó előre el nem szöknék hazulról. Menjen — szerintem — a lelkész akkor, a mikor lelke indításából, szives készséggel mehet és oda, a hová a célszerűség vagy valami nemesen értékesíthető alkalom szólítja. És — szerintem — ne vigyen magával még presbytert sem kísérőül, mert — hitem szerint — már ez is ridegebb színezetűvé, sőt könnyen hivatalos formalitássá tehetné látogatását. Általában sohasem szabad kifelednünk a számításból a magyar ember különleges temperamentumát és azt, hogy Ő előtte a lelkipásztori látogatás még üj és szokatlan dolog. Hogy az én egyszerű, minden kiszámított formaságot nélkülöző látogatásaim jót eredményeztek, azt dicsekvés és önámítás nélkül el merem mondani és hogy — hála a jó Istennek! — szivesen fogadtak mindenütt: azt is jó lélekkel állíthatom. Igaz ugyan, hogy eleinte a váratlan megjelenés egészen zavarba hozta egynémely atyánkfiát, de a zavart pár szives szó után rendszerint öröm váltotta fel. Megtörtént, hogy midőn egy talpig becsületes, jámbor, de igen együgyű hívemhez — a ki udvarán épen malacaiban gyönyörködött — még az utcáról, a sövényen keresztül beköszöntem s rá azonnal be is nyitottam: zavarában sem köszöntésemet, sem feléje nyújtott jobbomat nem fogadta el, hanem bamba ijedelemmel mereszté rám szemeit; sőt midőn már kissé magához tért, akkor meg ötölve-hatolva mentegetőzni kezdett, hogy eddig így meg amúgy nem lehetett, de már legközelebb elszállítja hozzám azt a kis életet. Szegény biz' azt hitte, a párbért akarom rajta beexequálni. Csak midőn alaposan értésére adtam, hogy mint vendége kerestem őt fel tisztes hajlékában s a reménybeli hízók étkessége s eszmetársíi ás folytán az idei kukorica- stb. termés minémüség felől kezdtem kérdezgetni: akkor biztatott aztán nagyon restelkedve, hogy kerüljek belül. Nosza ott termett erre már nem épen fürge élei párja is, a ki sehogy sem tudott megtisztelő helyet találni számomra, a hová nagy bocsánat kérések közt leültessen. Előkerült az októberre berukkoló katonamateria is. a. ki súgott valamit anyjának, mire az teríteni kezdett. Asztal köré telepedett a három tagból álló háznép. (A természet e mesterkéletlen fiai még nem ismerik azt a parasztetiquette-t, hogy a vendéggel csakis a családfő ülhet az asztalhoz.) Hiába szabadkoztam; csupa szives kinálás volt szavuk, tekintetük. Szegénységüktől telhetőleg gazdagon megvendégeltek; és az alatt elmondták, hogy immár nagykorú »családtagjaik*. ki itt, ki amott a messzi tanyákon béreskenyeret esznek, hogy ők maguk is csak vénségükre telepedtek le a faluba; »azért vagyunk oly tudatlanok* — vallották be naiv őszinteséggel. »No, de jó, hogy a Gyurinak is be kell rukkolni októberre, legalább a császár kenyerén emberré faragják. Baj biz' az, hogy ő se láthatott iskolát; felnőtt, mint affele pusztagyerek. De a Pali fiunk már jó öreg betűket vet, pedig az is a katonáéknál tanulta. Hejh ! volt nekünk egy okos, zsoltáros kis leányunk, az akkori rektor uramnak valóságos szemefénye . . . szerette mindenki . . . szerette bizonyosan a jó Isten is: azért szólította magához a kis ártatlant.* És úgy megsírtak-ríttak a jó öregek, az évekkel előbb elveszett kis lányra emlékezvén! És oly jó esett nekik lelkészük ajkáról az a pár vigasztaló szó! És oly szépen meg tudtak vigasztalódni szegények! »Óh, mert a szegénynek drága kincs a hit!* . . . minden szépre, jóra megtanít . .. Alig tudtam bucsut venni az egyszerű természet fiaitól. Haza is kellett kisérniök, mert rám sötétedett. És én nagyobb lelki békével hajtottam ez este álomra fejemet, mint talán bármikor életemben. Másnap aztán már kora reggel beállított hozzám a katonajelölt a a jó félvékával tetézett párbér-illetékkel. Általánosságban elmondhatom, hogy barátságtalan fogadtatásban nemcsak hogy sehol sem részesültem, sőt ellenkezőleg többször a túlságba vitt szívesség, a magyar embereknek már vérében levő tüntető vendéglátási készség valósággal terhemre volt; az a tudat pedig, hogy én e szegény embereket akaratom ellenére költségbe verem, nekem igazán még rossz érzést is szült. Szives kínálásaik ellenében azonban egyenlőre hasztalan volt a szabadkozás: de azt. hiszem, az ily kinálgatások — ha egyszer a lelkipásztori látogatások rendszerességét belátják — maguktól meg fognak szűnni. Eleinte a vegyes házasokhoz — a kik pedig sajnos többséget képeztek — még némi félszszel nyitottam be; kivált midőn egy oly vegyes párhoz mentem, a hol a fanatikus pápista nőről széítiben beszélték, hogy csecsemő fiaitól