Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-20 / 25. szám

vekben s munkálja a keresztyén növekvését, hát akkor hogy lehet ép az ő nevében az ő távollétéről beszélni ? A kik az ő távollétét hirdetik, azok az ő hívei nem lehetnek. A Krisztus jelenléte azonban nem valami homályos s érthetetlen valami. A buzgón éneklő és imádkozó, az Isten igéjével, a magasabb élet kérdéseivel folytonosan foglalkozó lelkek által van köztünk jelen a Krisztus. Az az egyház, a melyikben az evangeliom át meg áthatja a sziveket s nemcsak az ajkakon lebeg, az az egyház, melynek tagjai a Krisztusból táplálkoznak, az áldás lesz a nemzetre és az egész nemzetiségre nézve. Mert az ilyen egyház hozza közel az emberekhez énekeivel, imáival, prédikáltatásával, könyveivel, hírlapjaival, egyesületi tevékenységével azt az isteni környezetet, a mely nélkül az emberi lélek elszárad, elvész. Ha lesznek ilyen egyházak, akkor azok is, a kik eddig a tudomány nevében csak a szervetlen és a szerves világról szóltak, meg fogják érezni, hogy az Isten országa nem beszédekben áll, hanem hatalomban, hogy az Isten országa nem képzelődés, hanem valóság, a melyről, a ki nem tud, bizony a megismerhető dolgok legértékesebbikétől zárja el magát. Még csak egy szót. A fordító nevében is köszönetemet fejezem ki az Irodalmi Társaság titkárának, a ki a superrevisió alkalmával sok hasznos javítást eszközölt a fordításon. És ezzel hadd keljen útjára e mű. Hasson, világosítson és építsen közöttünk is. Oszlassa a kételyeket, rázza fel a közönyt, éleszsze a hitet és győzzön meg ez is mindeneket a felől, hogy „nem adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk, mint a Jézus Krisztusnak neve /" Szabó Aladár. BELFÖLD. Miért ne érintkezzék a lelkész házról-házra járva egyházközsége nagyjaival? E nagybecsű Lap nt. szerkesztőjének ezen kérdésére sietek megadni a feleletet azon tapasztalatok alapján, a melyeket én szereztem akkor, mikor a »cura pastoralis«-t házról-házra járva akartam gyakorolni. Igen, mert a Lévay kollega házról-házra járása engem is hasonlót tenni késztetett annak idejében. Elindultam tehát és pedig olyan szándékkal, hogy előbb azon házakat, családokat keresem fel, a hol és a melyben biztos tudomásom szerint nagy baj van. Azt hiszem, hogy ez nem is volt rossz elhatározás. Egy háznál már két teljes év óta sorvadozott a családanya, kinek három apró gyermeke van s már egy év óta fel se kelt a maga erején az ágyból s a háznál ott van az öreg-apa, illetve a betegnek öreg édes apja is, de más aztán nincs senki a férjen és gyermekeken kívül. A család a zsellérek közé tartozik, tehát olyan szegény, hogy a férj otthon nem ülhet; neki menni kell a kenyér után, mert ha ő is otthon van: még a betevő falat is hiányozni fog a háznál. Az öreg édes apa nem bírja forgatni s leszállítani a beteget, ápolót nincs miből fogadni; a jó szomszéd asszonyok és egy közel lakó testvér segítnek ugyan szívesen, de ezek sem érnek rá mindég, hogy kellő időben megjelenjenek és segítsenek. Egy napon jépen akkor jött haza a férj, mikor a betegnek a testvére volt ott segíteni s ez valami szemrehányó szót talált mondani, a mi méltán zokon esett a kenyérkeresésből hazajött, különben is hamar haragra lobbi nó természetű férjnek. Én mint látogató történetesen épen akkor nyitottam be az utczaajtót s léptem át annak küszöbét, mikor a sógor ölbe kapva hozta kifelé a sógorasszonyát, a ki éktelen visítást vitt véghez. Én megálltam szótlanul s vártam, hogy mi fog történni. Az történt, hogy a sógor kitette az utczaajtón az ő sógorasszonyát s azt mondotta neki: »ezen a telken én parancsolok s nekem itt nem parancsol senki!«... Ezzel becsapta az utczajtót s engem tulajdonképen csak akkor vett észre, hogy ott vagyok. »Piát tiszteletes uram most mit keres itt?« szavakkal köszöntött s nyomban utána tette, hogy menjek a kidobott sógorasszonya után, ha azt akarom, miszerint ki ne taszítson engemet is. Szót fogadtam s az nap nem is mentem tovább. Elég pásztori gondot adott nekem erre a napra, elmélkedni afelett, ha vájjon nem jó volna-e megírni Lévay kollegának ezt az esetet?... Nem írtam meg. Pár hét múlva azt tűztem ki célul, hogy meglátogatom azt az öreg özvegy asszonyt, a kiről tudtam, miszerint régóta nagy beteg már. Az elhatározást nyomban tett követte. Itt már nem csak az utczaajtón mentem be, hanem a szobába is, a hol a beteg feküdt. Épen akkor gyötörte szegényt az a lázas nyavalya, a melynek kínzása alatt ruháját tépni, takaróját szaggatni szokta s szidalmakkal illette hű ápolóit, a kik pénzen fogadott rokonok voltak. Ezek kértek, hogy távozzam, mert ilyenkor nem jó szólni sem a beteghez. Nem fogadtam szót, csendesíteni akartam a dühöngőt, de nem hallgatott rám, noha megismert, hanem összeszidott engemet is. Eljöttem tehát azon elhatározással, hogy beteget nem látogatok meg többet hívás nélkül sem mennyiért sem Nem is látogattam. Hanem arra határoztam magamat, hogy olyan egészséges házastársakat látogatok meg, a kik gyakran versengenek, szóval nem élnek békességben. Hát hiszen, ha valahol, az ilyen házaknál csak megbizonyítja hathatós erejét a házalással egybekötött »cura pastoralis.* ... Ki is mutatta. Epen akkor folyt a családi dráma legszomorúbb színjátéka, mikor oda érkeztem. Az asszonyt bottal verte a férje, a gyermekek elbújva jajveszékeltek. Bizony kicsibe mult, hogy én is ki nem kaptam. Ennyi aztán elég volt leckéül arra, hogy az én pastoralis prundenciám, a gyülekezet nagyjaival találkozásra nézve a házról-házra járást ne tudja összeegyeztetni a cura pastoralissal. Az összeférhetetlenséget igazolva találtam a Lévay kollega egyik-másik esete által is, a többek közt azzal, mikor ilyen házhoz ment (nem is maga, hanem presbvterekkel), a hol a gazda épen akkor érkezett haza egy kocsi csempészett dohánynyal. És, házról-házra járva, óh mennyi mindent kell látnia a lelkésznek, a mire ha szemet huny: részt vesz nyilván abban a törvényellenes tényben; s ha nem akar részt venni abban: akkor meg a feladó szerepére kell vállalkoznia. Jobb tehát otthon ülni és csak olyan helyeken gyakorolni a lelkésznek a cura past.oralist, a hol — előre kitűzött időben — összegyűlve várják őt a felnőtt egy-