Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-05-09 / 19. szám

mizsna osztogatás is jár együtt, de a melyek annál veszedelmesebbek, mert a lelket teljesen elaltatják s az Isten kegyelmének befogadására alkalmatlanná teszik. Épen azért senki a saját erényeire büszke, saját igazságára támaszkodó farizeizmust nála jobban nem ostromolta. Egyúttal a bűn forrására, a hitetlenségre, az Istennel való közössége megszakítására is rámutatott s míg egyfelől megjövendölte, hogy ha majd a Szent Lélek a maga egész teljességében kiárad, meggyőzi a világot a bűnről. (János 16, 9.) hogy t. i. Ő benne nem hisznek; másfelől rámutatott e főbűn gyógyszerére is. A mikor a szadduceusok rettentően szövevényes okoskodással akarlak diadalt szerezni hitetlenségüknek, az Jdvezítő széjjelmetszette a gonosz hálót, melyet ellenei készítettek s utalta őket az Isten hatalmára, a ki minden emberi bölcselkedésnél jobban megérteti a hit nagy igazságait s utalta őket az írásokra, melyeket ismervén, még sem ismertek s egyúttal tudtokra adta, hogy a míg az önmagok készítette labyrinthusban járnak s az Isten igéje által kimutatott megalázödás gyógyszerét be nem veszik, addig a világ Megváltója csak azt kiálthatja feléjök: Tévelyegtek. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Népiskolai vallástanításunk sikertelenségének okairól. Felolvastatott az Okor-sziget-vidéki egyházi értekezleten. I. Ki az, a ki ne vallaná, hogy magasztos célokért, nemes eszmékért lelkesülni, azok megvalósulásáért küzdeni legszebb feladata s a természeti lényektől mintegy megkülönböztető jele az embernek ? Közöttünk nincs senki, mert hiszen épen ily nemes cél hozott itt össze bennünket : Isten országának terjesztése. És ki az, a ki ne tudná, hogy bármely cél felé törő munkásnak eszközökre, a küzdelemhez fegyverekre van szüksége? Mindnyájan tudjuk ezt, de tudjuk egyszersmind azt is, hogy úgy az eszközök, mint a fegyverek közül a legjobbakat kell kiválogatnunk, mert csak így érjük el a célt, csak így koronázza győzelem harcainkat. Időnk a lázas küzdelemnek, az erők megfeszítésének ideje. Az eszménviség mellett ott látjuk az anyagiasságot; a magasztos mellett a köznapiast, a közügy mellett a magánérdeket, a vallásosság és erkölcsiség mellett a vallástalanságot és a többé-kevésbbé nyilt erkölcstelenséget a sorompók előtt. Élet-halál harcát vívja mindegyik. Zászlójuk alatt ott vannak híveik elszántan a küzdelemre. Ott állunk mi is — kicsiny csapat — az Úr zászlója alatt küzdeni készen a legüdvösebb érdekében. Sajnos, hogy még csak a kezdet kezdetén vagyunk! Harckészen álló elleneinkkel: a hitetlenséggel, közönyösséggel, önzéssel, elbizakodott, vakmerő szemfényvesztéssel szemben még csak most válogatjuk fegyvereinket. A régiek részben elvesztek, vagy élők kicsorbult; fel kell őket cserélnünk másokkal, a még használhatókat pedig ki kell javítanunk lankadni nem tudó, lelkesült imával, hűséges munkával. Ilyen használható, de javításra váró eszközünk és egyúttal fegyverünk a népiskola, mely nemcsak növelheti számunkat, hanem pajzsot és támadó fegyvert ad egyszerre kezünkbe. De ha ilyenül használni akarjuk, erősítenünk s átalakítsnunk kell, mert mostani állapotában alig hasznavehető. Erejében célttévesztett, káros hatású intézkedések által megbénítva, hatályosságát elveszítette; a belőle kikerülő nemzedék nem olyan, hogy reá harcainkban számíthatnánk : lelke mindenféle szükséges és szükségtelen holmival megtömve, a zűr-zavar tanyája; érzései a legjobbtól a legaljasabbig váltakoznak ; jelleme fejletlen ; akarata iránynélküli; szóval egy olyan sereg, melylyel ütközetet veszíteni igen. de nyerni nem lehet. Ezen változtatnunk kell, mert célunk érdeke azt követeli és változtatnunk lehet, mert ismerjük az okokat, melyek ez állapotot előidézték. Mielőtt ezen okokat kutatnám, sietek kijelenteni azon nézetemet, hogy a vallás-erkölcsi nevelést a szorosabb értelemben vett vallástanítástól csak fogalmilag lehet elválasztani, de tényleg nem, mert vallás-erkölcsi nevelés vallásos oktatás nélkül nem képzelhető, valamint a vallásoktatás sem nélkülözheti a nevelési célt, mert akkor egyszerű szellemi gimnasztikává fajul. Ezáltal indíttatva nemcsak a vallástanításról, hanem a vallásos nevelésről is megemlékezem. Szükségesnek tartom elmondani azt is, hogyan fogom én fel á vallás-erkölcsi képzés célját. Ez szerintem abban áll, hogy a gyermek, illetőleg növendék ismerkedjék meg vallásával, szeresse meg azt s végül kövesse annak utasításait, engedelmeskedjék parancsaínak minden utógondolat nélkül. Elértük-e mi vallástanítók ezt a célt ? Nem, sőt tán meg sem közelítettük. A mi növendékeink tudnak ugyan valamit a vallástani tárgyakból, a míg iskolába járnak, de azután alig marad meg bennük valami; talán szeretik is vallásukat, mert látják szülőik részéről (?) az ahhoz való ragaszkodást, de ez nem olyan szeretet, a mely valaha áldozatokra is képes legyen. Az erkölcsösségről, a vallás parancsainak követéséről pedig jobb lesz nem beszélnünk, talán akkor nem látja senki arcunk pírját. Miért van ez így? mi itt a gátló akadály? Eszembe jut önkénytelenül is Salzman paedagogiai hitvallása: »A nevelő tanítványai minden hibájának és vétkének okát önmagában keresse*. Nem mondom én, a mint nem mondja a schnepfenthali nevelő sem, hogy azt minden egyes esetben ott meg is találja, de ez az önvizsgálat alól fel nem menthet senkit. A vallás-erkölcsi képzés sikertelenségének okai után kutatva, először is tehát magunkkal kell számot vetnünk. Jer, édes kartársam, ismerjük meg magunkat! Én majd felteszem a kérdéseket, gondolkodjunk rajtok együtt, feleljünk meg rájok közösen. Talán nem vagyunk eléggé magunk sem vallásosak? Te méltatlankodva felelsz: Hogy mondhat valaki rólam ilyent? — azonnal letenném a tanítói tisztet, mihelyt ez rám illenék. Nem is sérteni akartalak, én a te vallásosságodban a legkevésbbé sem kétkedem, ép úgy, a mint