Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-04-25 / 17. szám

Minden iratukból kitetszik, hogy érezték helyzetüknek kellemetlen voltát, de kitűnik az is, hogy a kivánt külön szervezkedés mellett fenn akarták tartani a magyarhoni prot. egyházzal való szervi összefüggésüket. A magyarhoni ev. egyházegyetem eleinte helyesen fogta fel a helyzetet, és a fennálló törvényekhez képest, maga kérte a horvát tartományi kormányt, engedné'meg, hogy az ottani ev. egyházak a magyarhoni egyetemes egyházzal szervi összeköttetésben levő külön egyházmegyévé szervezkedhessenek ; tényleg azonban csak a bácsszerémi egyházmegyéhez tartozó alesperesség szerveztetvén, a horvát kormány és az illető egyházak is egészen önálló külön egyházmegyét követeltek. Láttuk, hogy a bács-szerémi esperesség ezt is javasolta, de az időközben kiütött és az egyház testét marcangoló nemzetiségi harcok megzavarván a kedélyek nyugalmát, lehetetlenné tették az ügyeknek higgadt tárgyalását. Azóta is többször felhangzott az illető egyházak panasza; többször folyamodtak az anyaegyházhoz, sőt a zsinathoz is; de eredmény nélkül. A gyűléseken erőt vett az örökös gyanú; a politika ellenséggé tette a jó barátokat s bekövetkezett az, a mi a szenvedélyességnek rendes következése: a szakadás! Mi tehát ily körülmények között a teendő? Nézetem szerint nem más, mint a nemzetiségi harcok megszüntetésével, higgadtan mérlegelni a helyzetet, és az ev. egyház érdeke szempontjából visszatérni az 1.869-iki egyetemes gyűlés azon bölcs határozatához, mely azt mondja: »A horvát-szlavón-dalmátországi minisztérium kéressek meg az iránt: méltóztatnék akként rendelkezni, hogy az ottani területen levő protestáns egyházak esperességileg szervezkedhessenek, s mint ilyenek, egyházi tekintetben, a magyar protestáns egyházi hatóságokkal érintkezhessenek«. Egyedül ez képes kivezetni a hínárból, melybe a szenvedély sodort bennünket. Ez a határozat összehasonlítva a legutóbbi egyetemes gyűlés határozatával, mutatja legtisztábban, hova tévelyegtünk el a tárgy valódi érdemétől és mennyi puskaport fogyasztottunk el haszontalanul önmagunk ellen! Ez a határozat, melyet a mi saját főhatóságunk ezelőtt 25 évvel, nyugodt kedélyhangulattal, a gyanakodás mérgétől ment bölcs előrelátással hozott, ma is megfelel a helyzetnek. Nekünk nem lehet feladatunk akadályozni és tiltani, hanem inkább előmozdítani azt, hogy a horvát-szlavón tartományban levő prot. egyházak a magyarhoni prot. egyház védszárnyai alatt, az ottani törvényeknek megfelelőleg külön egyházmegyékké szervezkedjenek, s ezzel is előmozdítsák az evangelium alapján reformált protestáns keresztyén anyaszentegyháznak felvirágzását. Ezt követeli a józan hazafiság, ezt a keresztyéni testvériség; ezt a szabadság és a haladás eszméje egyiránt. Zsilinszky Mihály, békési esperességi felügyelő. A gyülekezetek meghívási joga. A debreceni ev. ref. zsinat eltörölte a szabad papválasztási rendszert s megalkotta a kandidácionális systemát, még azt is bizonyos megszorításokkal. Tíz esztendeig egyebet sem csináltunk, mint ezt a rendszert szidtuk, mely mindjárt kezdetben kimutatta tarthatatlanságát. Tíz évig húzta mégis ezt az igát a magyar ev. ref. egyház. A budapesti zsinat szabadelvű álláspontra helyezkedett. A kandidációt eltörölte, de a minősítési fokozatokat megtartotta. E mellett jogot adott a gyülekezeteknek arra is, hogy a kvalifikált papok közül széles Magyarországról szabad tetszésök szerint hívhassák meg azt. a kit akarnak. Az egyház hivatalos közegei e tekintetben csak a megkívántató ellenőrzést gyakorolják. Már most distingváljunk egy kissé. Tagadhatatlan, hogy de jure a meghívás valamennyi magyar evang. ref. gyülekezetet megilleti, de de facto mégis csak az előkelő, nagyobb eklézsiák vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy nagyobb mértékben válogathatnak a papok között. Mert a kis egyházakba vágyakozók száma már oly kevésre apad le, hogy azok között a széttekintés s annak eredménye, a meghívás csaknem illusorius. így aztán célszerűbbnek mutatkozik, ha az egyház papi székét versenyre bocsátja. A versenyen legtöbb esetben meg is találja a maga emberét, főleg ha igényeit a javadalmazáshoz szabja. Nem úgy a nagy eklézsia. Ott az üres papi állások betöltése leghelyesebben épen a meghívás által eszközölhető. Pályázatot hirdet ? Nagy papjaink nem mennek bele, mert nem akarják magukat kitenni a bukás kudarcának. Ellenben, ha az egyház meghívásával fölkeresi őket, szives készséggel fogadják azt el. Nem mondon én, hogy a kis egyházakban szolgáló lelkészek, a Péntek Ferenc közpapjai is önérzet nélkül ambulálnak a papi állásokra. Azt se mondom, hogy nekik is jobban nem esnék, ha a gyülekezetek meghívása fölkeresné őket, a helyett, hogy ők keresik fel pályázatokkal a gyülekezeteket. De hát legtöbb esetben a paizsos férfiú sarkalja őket, noha leikökben is megvan az ösztön az előhaladásra. S a pályázat, mint a mely törvényes alapokon nyugszik, utévégre is nem lealázó s így az esetleges bukás sem szégyenteljes. Igen ám, de tessék ezt elhitetni azokkal, a kik gazdag parókiákon élnek és hírök és nevök túlhat egyházukon s tán betölti a magyar hazában fekvő prot. községeket is. A kik úgy érzik, hogy az egyháznak van ő reájuk szüksége és nem megfordítva, nekik valamely egyházra. A kiket sem anyagi, sem erkölcsi kényszer nem visz a pályázatra. A kik pedig a legméltóbbak arra, hogy valamely fényes gyülekezet élén álljanak, talán még előkelőbb és ragyogóbb helyen, mint a milyet most elfoglalnak. A kik azt mondják egy nagy gyülekezet üres papi állására: Szívesen reflektálok reá, ha meghívnak, de tartózkodom tőle, ha pályázni kell! Ilyeneknek való már a meghívás. A papi meghívás szép jogával első sorban tehát a