Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-07 / 10. szám

mentő őrangyal nem fejthetné ki fentartó, éltető, boldogító tevékenységét és üdvös befolyását. Ily szempontból ítélem meg, uraim! a jótékonyságot, bármily módon és alakban jelentkezzék. A természetes jó tettben is keresem az isteni mozzanatot, mert általában nem tudom az embert Istentől elszakítani. Ily szempontból ítélem meg mai társadalmunkat is. Itt is keresem az istenit. S habár az anyagi élvezetek utáni vágy óriási hatalmat gyakorol a szellemekre és ijesztően hajtja Őket az örvény felé; de a hol a »keresztyén szeretet* Őrködik és a sziveket önkéntelenül is a jótékonyság terére vezeti; a hol az erkölcsi tényezők még ily erővel nyilvánulnak és hatnak: az »isteni« még nem halt ki. Ebben rejlik a jobbaknak hite és reménye; mert ez az, a mi a beteg társadalom regenerációjában leghatalmasabb tényezőként fog szerepelni, előbb megszül tetvén az erkölcsi nyomort, a mi maga után fogja vonni az anyagi javulást. Oly szociális lét, mely a földi boldogságnak teljét foglalná magában, nincsen. De a mi az együttlét viszásságait a legcsekélyebb arányokra leszállítsa, az csak oly egészséges társadalomban lehetséges, hol a szeretetnek kölcsönössége uralkodik. Ily szempontból ítélem meg egyesületünket is; mert oly téren mozog, melyen a tevékeny szeretetnek legszebb gyümölcsei teremnek, de teremnek egyszersmind a legbecsesebb babérok, annál becsesebbek, minél nagyobb az önzetlenség azoknál, a kik adnak és tesznek, minél tisztább a forrás, melyből csergedez az áldozatkészség, s minél szentebb a cél, melynek elérésére törekszik. Sch. L. BELFÖLD. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt barátom! Lapod 4-ik számában közölt igénytelen cikkelyem a »Bibliamagyarázatról« kegyes dühbe hozta nagytiszteletü Garzó és Szabó A. urakat. Különösen ez utóbbi nt. úr, miután jól megszidalmazott és sok bárgyúságot rám sütött, kijelenti, hogy még azért nem találja replikáját elég kíméletlen visszavágásnak, pedig az ő belső embere olyanra biztatta, de hát »hálát adok uram neked, hogy én nem vagyok olyan, mint más emberek* .. . azaz, hogy más szavakkal fejezi ki magát, mondván: »úgy látszik, az én Uram (t. i. az ő Ura), a kegyelem Istene engem (t. i. őt és nem engem) nem rombolásra, hanem építésre hívott el«. A másik nt. úr pedig teljesen félreértve nemcsak egész felszólalásomnak a legtisztább indokból származó intencióját, hanem annak egyes részleteit, érvelését is: nagyúri lenézéssel utasítja vissza az én meggondolatlanságomat, hogy szemeimet az ő vállalatára mertem vetni s abban fogyatkozásokat mertem felíedezni. Láthatod, hogy ugyan volna módom a viaskodásban, ha kedvet éreznék hozzá. De bár e nekemrontások után ijjedten olvastam el még egyszer cikkemet, hogy mit is cselekedtem, megnyugodva láttam, hogy semmi rosszat. Csak egy kicsit őszintébb találtam lenni, mint talán a saját érdekemben szabad lett volna. De hát olyan nagy baj ez közérdekű felszólalásnál, a hol nem az a cél, hogy mindenki előtt kedvet találjon beszédünk, hanem hogy nyerjen általa az ügy, a közös érdek ? Sohasem szoktam írni csak azért, hogy a nevem a lapban figuráljon. Ha nincs mondani valóm, sokszor egy félesztendeig is elhallgatok. De ha látom, hogy egy és más jobban is mehetne, máskép is lehetne, de a hivatottabb emberek pilátuskodnak s a kezöket mossák: akkor a magam kevesebb talentumával is kötelességemnek ismerem azt. a mit igazságnak tartok, elmondani. Ez nem a túlzott »önbizalom lángostorainak pattogása«, hanem, ismétlem, kötelesség. Polemizálni tehát nem fogok. Elmondtam, a mi — meggyőződésem és lelkiismeretem sugallata szerint — mondani valóm volt s nincs miért tovább szaporítanom a szót. Nincs különösen két okból. Egyért azért, mert nt. Garzó úr között s közöttem igen nagy közbevettetés vagyon. Én ugyanis mind a mai napig abban a balgatag hiedelemben éltem, hogy más a lelkész számára hogy úgy mondjam, segédkönyvül Ítészült exegetikai szakmunka és más a templomi használatra készült bibliamagyarázat; s azt véltem, hogy a Garzó-féle folyóirat ez utóbbihoz tartozik. Ezért a fejemre olvasták a nagy bűnt, hogy én nazarénus észszel gondolkozom s Garzó úr kereken kijelentette, hogy ő egyátalán nem a kathedráknak ír és »jövŐre sem írhatunk — úgymond — a kathedráknak*. Hát ezt én eddig igazán nem tudtam s ilyen nyilatkozat után megnémulok és nem nyitom meg többé az én számat. Mert még egy másik nagy okom is van rá. Az Isten kegyelme, mely oly szembetűnően nyilvánult a nt. Szabó A. úr életében, még felségesebben nyilatkozott az enyémben. A legutóbbi hetekben ugyanis én egy várakozásteljes adventet éltem keresztül s pár nap előtt csakugyan megjött, a kit vártunk, egy derék, egészséges kis fiú Nem kell szem elől téveszteni, hogy néminemű lányaim már eddig is voltak, de fiam még nem volt. Most már az is van. Hát nem nagy isteni kegyelem ez? S bár ez a bibliamagyarázatokra nem tartozik, de tartozik az én lelki állapotomra. Én most mindent rózsaszínben látok, még az ellenségemmel is kibékülök és se testem, se lelkem nem kivánja a polémiát. Nem maradna hát egyéb hátra, mint megfogadni Bocsor tiszttársam jóizű tanácsát, hogy adjam ki a magam biblíamagyarázatait, hadd lássuk, milyennek kén' hát lenni az én félfogásom szerint, a templomi bibliamagyarázatnak. De már annyi eszem — Czinke létemre is — van, hogy erre a lépre nem megyek rá. Kiadni a magam munkáit most? No, csak az kellene nekem. Abból ugyan kő-kövön nem maradna s a földdel tétetnék egyenlővé. Kérlek, tisztelt barátom, légy olyan jó és szoríts egy kis helyet lapodban ennek a levélnek, hadd tudják, a kik sorsom iránt érdeklődnek, hogy ha hallgatok is, még élek azérf, s nem érzem magamat egészen agyonütve, sőt so'se voltam boldogabb ember, mint most. Erdőbénye. Tisztelő híved Czinke István. IRODALOM. ** Vasárnapi, ünnepi és időszaki imádságok a közönséges énekes könyvből. Irta Pap Imre ref. lelkész H.-M.-Vásárhelytt. — Mint a címe is mutatja, ez az imádságos könyv az isteni tiszteleteinken használni szokott énekes könyv alapján készült. S ez talán szokatlan vol-