Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-06 / 49. szám

kezőjét, a szerénységet, így p. o. Schlauch bíboros urat aligha fogja valaki minálunk a szerénység mintaképének tartani. És ezt a bíboros uraktól nem is lehet rossz néven venni. Mert hiszen ők a római pápának, a Kisztus (?) helytartójának, az Isten (?) helyettesének a szolgái; a ki, mint tudjuk, minden földi fejedelmek, királyok és császároknál magasabb rangban áll. S hogy ennek világuralmi törekvései ma éles ellentétben állnak hazánk vitális érdekeivel; hogy a szentséges atya a hármas szövetség megdöntésére minden követ megmozdít, hogy ennek ellenében kész még a muszkával is szövetkezni, s a hazánk ellen bujtogató nemzetiségi izgatókat egy Strossmayert és Lukácsiut magas pártfogásában részeltetni; s a zágrábi érseki szék betöltésénél is borsot törni a magyar kormány orra alá, és sugalmazott lapja a »Moniteur de Rome« által bujtogatni az izgága nemzetiségeket, s megfenyegetni a magyar nemzetet; hát ők erről épen nem tehetnek. Ilyenkor csak a szent írást idézgetik, hogy »inkább kell az Istennek (értsd a pápának), mint az embereknek engedelmeskedni!« Hát hiszen azt tudjuk mi is az írásból, hogy >két úrnak szolgálni nem lehet!* A ki a pápának szolgál, az nem szolgálhat a királynak, illetve a hazának is egyszerre. Ez értelemben írta egykor V. Sixtus pápa is Guise herceg bíborosnak. I ogy »A mely órában a szent rendet fölvette, abban az órában megszűnt 111. Henrik francia király alattvalója lenni!* (Lásd Brizard »Szent Bertalan éj*-ében bővebben.) S a milyenek a fők, olyanok a tagok is. Nem akarok a Schopper, Steiner, Hornig stb. hazafiasságáról beszélni, mert ezekről »quae non sunt, nulla quaestio fiat*. De itt vannak azok a különböző csuhájú, színű s rendű szerzetrendek, Róma ezen fegyelmezett katonái. »Gens aeterna, in qua nemo nascitur« a mint a régiek mondották. Lehet-e ezektől várni hazafiságot? Ugyan kérdem, hogy — egyeseket kivéve közülök — hol, mikor és mely nemzetnél éreztek azok együtt a hazával, midőn a nemzeti törekvések a pápai érdekeknek nem kedveztek? hol s mikor excelláltak azok a polgári és hazafiúi erényekben? Jól ismerte ezeket a felvilágosodott szellemű II. József császár is, a midőn uralkodása kezdetén így írt róluk a Salzburgi érsekhez: »Ich habe ein schweres Gescháft vor mir, ich soll das Heer der Mönche reduciren, soll diese FaJcirs zu Menschen bilden stb. (Merle dr

Aubigné 465. 1.) S bizony találólag mondja róluk Brizard is, hogy »ezek jó polgárok s jó hazafiak sohasem lehetnek«. »Mit mondjunk arról a fejedelemről — úgy mond — a ki idegen katonaságot tart a saját államában? A mely egy idegen hatalomnak esküszik hűséget? A melynek Róma a hazája? Mert minden szerzetrend nem egyéb, mint egy kivont kard, a melynek a markolata (a fogantyúja) Rómában van!* (384. 1.) Meglepő az a hasonlatosság, a mely a IX. Károly korabeli franciaországi r. k. liga és a mi hazai ultramontánaink mai eljárása között szemlélhető. Az akkori hugenotta üldözések alkalmával a népet a papok, ezeket viszont a pápai legátus és a Guisek tüzelték a felekezeti harcra, s ez utóbbiak ismét a pápától nyerték erre nézve a legfőbb utasítást. Sőt még a textus is előre ki volt jelölve az alsóbb rendű papoknak, hogy miről prédikáljanak az ú. n. »précher par billets« által. S hogy milyenek lehettek ezek az utasítások, azokról némi fogalmat nyerhetünk V. Pius pápának 1568. szept. 21-én Toulouseban kihirdetett bullájából, a melyben keresztes hadjáratra hívja fel a pápistákat a protestánsok, az > Isten emez új ellenségei« ellen, elnevezve ebben őket »athe;

stáknak, s olyan embereknek, kik Isten, hit és törvény nélkül élnek, s a kik ellen maga a Jézus Krisztus hívja fel a katholikusokat, hogy harcoljanak ellenök mint egy Mathatiás és Makkabáusok; s a kikkel szemben semmiféle könyörületet sem szabad ismerniök. S ha valamely keresztes elhal e harcban, vére egy második keresztséggé válik, a mely lemossa minden bűneit; és a többi martyrokkal együtt azonnal a paradicsomba jut; csak e szent háború előtt előbb meggyónjon és a megszentelt ostyát előbb magához vegye, s ez által erősítse magát e szent harchoz!* Alig olvashatjuk még ma is borzalom nélkül a csalatkozhatlan pápa eme vadállati őrjöngését. És hogy ez a szellem még ma is él, sőt nálunk is uralkodik pápás atyánkfiai egy nagy részénél, erre nézve azt hiszem, hogy elegendő csak a »Magyar Állam«, a »Hitvédelmi folyóirat«, a >Szent Rózsafüzér királynéja* vagy az újabbkori pápás sajtó más szellemi termékeire, vagy pedig az utazgató jezsuita >misszionárius* páterek lázító prédikálásaira utalnom. Ez évben pl. hazánkban is többször előre ki volt jelölve a plébánosoknak a textus, hogy miről prédikáljanak, S a pápista templomokban még ma is egyre tartják a Rómából sugalmazott imákat, litániákat és izgató beszédeket a polgári házasság és a szabad vallásgyakorlat behozatala ellen; a melyet egyes >10 frtos martyrságra is kész« plébánosok, s a fanatizált heckáplánok bátor serege egészen alkalmasnak vél felhasználni a protestáns »eretnekek« elleni lázításra is. Én is ismertem ily heckáplánokat, a kik a szószéket ily nemtelen célokra használták fel. Nem egy műveltebb r. kath. nőtől hallottam a társaságokban, hogy »azért nem járnak a templomukba, mert ott a káplán egyebet sem tud, hanem »csak az eretnekeket szidja és mocskolja!* Ámde a műveletlen tömeg annál örömestebb járt a hecceket meghallgatni s mulatságát találta azokban. S hogy a felekezeti viszály és gyűlölség eme mesterséges télszítása az erkölcsök milyen elvadulására vezet, ennek elég szomorú példáira találunk hazánkban. A ref. lelkész kollégámnak egy pár nő híve panaszkodott nem régen, hogy a »fonóba nem járhatnak, mert ott őket meg nem türiJc a vallásuk miatt !< Egy szomszéd faluból pedig a szórvány egyházunk gondnoka jött hozzám majdnem ugyanakkor azzal a panaszszal, hogy »őket a vallásuk miatt folyvást gúnyolják a más hitűek;« Uj falusi leányegyházunkból pedig nemcsak a gondnokunk, de más evang. és reform, férfiak és nők is panaszolják, hogy az eddigi jó viszony és egyetértés egy idő óta egészen felbomlott köztük és a pápisták között. A pápás atyafiak a protestánsoknak most már még a köszönetét sem fogadják. Ha velők találkozva, >jó napot* vagy »jó estvét* kívánnak nekik, azok most már a szemeikbe nevetnek, s azt felelik rendesen: >ba jó, hát edd meg!* Azt kívánják tőlük, hogy ők is »Dicsértessék*-kel köszönjenek; s mivel ezt nem teszik, most már rendesen köszönés nélkül, szótalanul haladnak el egymás mellett. S ép így van ez a magasabb körökben is. Talán mindenki ismeri azt a mágnás családot, a mely a legutóbbi években néhány kitűnőbb régi tisztjét a szélnek ereszté, csupán csak azért, mert az illetők protestánsok voltak. A hol ma már a legutolsó bérest vagy kondást is csak akkor fogadják fel a szolgálatba, hogyha a homlokán kezdi az imádságot. E grófi család egyik tagjának fővárosi palotájában nem rég egy megbízható felügyelőre levén szüksége, egy hajdan jobb napokat látott s magasabb körökben is forgott hívem vállalkozott emez állásra. Kitűnő bizonylatai s egy előkelő magasabb személyiség meleg ajánlata folytán elment a grófhoz; a kinek annyira