Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-06 / 49. szám

félelmet ébresztett maga iránt az emberekben. Végre bekövetkezett az időknek teljessége. Megváltónk tanításában egy új valláshoz jutott az emberiség, mely azt hirdeti, hogy Isten nemcsak a legtökéletesebb szellemi valóság, nemcsak a mi teremtőnk, hanem megtartó és gondviselő édes atyánk is, ki irányunkban szeretetet és irgalmasságot tanúsít és szent fia életében példát adott nekünk a könyörülő szeretet gyakorlására. Ez a felfogás nemcsak a vallás formáját változtatta meg, hanem az egész világot átalakította külsőleg és belsőleg. Ha van valami, mi a keresztyénséget erkölcsi tekintetben lényegesen megkülönbözteti a többi vallásoktól és azok fölé emeli, úgy az nem más, mint a szeretet, azon erkölcsi érdeklődés mások iránt, a léleknek az a szelídsége, mely nem számít és nem ítél, hanem megbocsát. A szeretet és ennek gyakorlása eleitől fogva a keresztyénségnek egyik legjellemzőbb sajátsága volt. Ez volt azon kapocs, mely a Krisztus híveit egy nagy családba összefoglalta, melynek minden egyes tagja úgy gondolkozásmódjára nézve, mint cselekvésében a kímélet és gyöngédség, egy szóval a szeretet lelke által vezéreltetett. Pál apostol egy urától elszökött rabszolgát, kit római fogságában megtérített, a maga szívének nevezte, s midőn érdekében levelet írt korábbi urához, kihez őt visszaküldé, azon reményének ad kifejezést, hogy többé nem fogja rabszolgájának tekinteni, hanem testvérének az Úrban. S általában minden levelében hangsúlyozza, hogy egymást szeretni szent kötelesség, s különösen az erőseket, társadalmi állásuknál fogva hatalmasokat nem mulasztja el figyelmeztetni, hogy a gyengék irányában kímélettel és gyöngédséggel viseltessenek. Embertársaink lelkiismeretét szentnek tartani, semmi olyat nem tenni, a mi nekik fájdalmat, erkölcsi vagy anyagi kárt okozhatna, szóval és tettel egy más erkölcsi épülésére törekedni, hogy úgy a keresztyének gyülekezete egy szent család legyen, melyben mindegyik kezet nyújt a másiknak a szeretetben, ez képezi általában az újtestamentomi iratoknak alaphangiát, s ez az az eszményi társadalom, melyet az újtestamentum mint ideált tűzött ki, melyet a földi viszonyok által megengedhető mértékben létesíteni legfőbb társadalmi kötelessége minden keresztyén embernek. És az első keresztyének, mindjárt Üdvözítőnk menybemenetele után, a mint egyházközséggé szervezkedtek, ezt az eszményi társadalmat igyekeztek is megvalósítani. A pogányok irigységgel tekintettek ez új, eddig soha nem látott jelenségre, melyek a szeretetnek azon számos tényeire, melyek a keresztyének gyülekezeteiben oly gyorsan meghonosodtak, midőn a szegényeket, elhagyottakat és betegeket felkarolták, s mindenkin, még ellenségeiken is segíteni igyekeztek. Megkísértették ezt a pogányok is utánozni, különösen Julián császár idejében, ki a keresztyénség helyébe a régi pogány vallást akarta visszaállítani. •— Nem szűnt meg buzdítani híveit, hogy ne hagyjanak elmenni segély nélkül egy szegényt se, mert szégyen az, hogy a galileusok — a mint a keresztyéneket nevezte — az idegen koldust is eltartják, a görögök a magukét sem. De ez a törekvés csak hiába való kísérlet maradt, mert a pogány vallásban épen az hiányzott, mi a könyörületességnek alapját képezi — a szeretet. Hiányzott a pogány vallásokban Istenről azon felfogás, mely szerint ő a bűnös embereket atyai szeretetből kegyelmébe fogadja, s hiányzott ezen felfogásból folyó meggyőződés, hogy az embernek embertársa irányában teljes odaadással, figyelemmel és gyöngédséggel kell viseltetni; igen, mert a könyörülő szeretet és annak gyakorlása mindig együtt jár az Istenről való helyes felfogással. Joggal mondhatta tehát Jézus a szeretet parancsát új parancsnak, mert valóban új volt, melyet a régi pogány világ nem ismert. Ezzel azonban nem azt mondjuk, mintha a könyörületesség teljesen ismeretlen erény lett volna, mert az ösztönszerű részvétnek egyes nyilvánításaival találkozunk az ókorban is. A koldusokat könyöradományban részesíteni szokásban volt akkor is, midőn azon gondolat, hogy a koldusok az isteneknek különös oltalma alatt állanak, már régen elvesztette erejét. Rómában és más nagyobb városokban általános szokás volt, hogy az utcasarkokon, hidaknál vagy templomoknál ülő szegényeknek az elmenők egy-egy pénzdarabot dobtak, melyet a koldusok jó kivánságokkal viszonoztak valamely Isten nevében. A szerencsétlenek iránti részvét sem volt ismeretlen. Midőn Nero idejében egy nagy színház beomlott, s mintegy 50 ezer embert temetett romjai alá. a gazdag rómaiak orvosokat és gyógyszereket küldtek, a sebesülteket pedig saját házaikban ápoltatták. A Vezúv kitörése alkalmával pedig, mely 79-ben Herculanumot és Pompejit elpusztította, a részvét általános volt és a segélynyújtásban mindenki részt vett. Mindezek azonban csak egyes ösztönszerű megnyilatkozásai voltak a könyörületnek, bizonyos rendkívüli események behatása alatt, de a könyörülő szeretet gyakorlása nem volt általános. A szegényekről való gondoskodást nem tartották kötelességüknek, sőt egy ókori színdarabban egyenesen ki van fejezve, hogy a ki a koldusokat segélyezi, nekik enni és inni ad, az rosszat tesz velők, mert elősegíti, hogy nyomorult életöket tovább tengessék. De bár milyen megható jelenségeivel találkozzunk is a részvétnek, a fődolog az, hogy a könyörületesség gyakorlása szervezve nem volt. Nem az volt új a keresztyén egyházban, hogy a keresztyének itt vagy ott egy-egy szegényen segítettek, hanem új és a világ előtt eddig ismeretlen dolog az volt, hogy a keresztyén gyülekezetekben szervezve volt a jótékonyság gyakorlása, oly célból, hogy a szegények nyomora necsak egy pillanatra enyhíttessék, hanem hogy általában a nyomor és nélkülözés megszűnjék. A mit tehát az ókorban államok és egyesek tettek, az nem az öntudatos könyörülő szeretetnek, hanem a legjobb esetben is az ösztönszerű jószívűségnek volt a kifolyása. A szegényügy rendezésének pedig még csak gondolata sem volt ismeretes az ókorban. Bár pz ókorban is találkozunk igen szép, megható példával a jószívűségnek, mindazonáltal igaz marad, hogy a könyörülő szeretet nem ókori pogány erény. (Folyt, köv.) Petri Elek. BELFÖLD. Ultramontán dolgok, í. Igazat adok Brizardnak, a »Szent Bertalan éj* című jeles mű szellemes írójának, a ki a római bibort. egy olyan hálóhoz hasonlítá, a melyben minden hazafiúi és nemzeti erények megfogatnak és elvesznek. »Ezáltal képes Róma — úgymond — a hatalmasokat magához láncolni, s ezáltal képes uralkodni Európa államai fölött*. »A Vatikánnak királyi fénynyel tündöklő bibora a keresztre feszített Jézus vérétől piroslik, s a fájdalom jelvénye és nem a dölyfé!« Ezeket írta egykor VIII. Orbán pápa Pázmány Péternek bíborossá kineveztetésekor. Pedig mi ezen utóbbi tulajdonságot, mint hajdan, úgy ma is inkább feltaláljuk a római bíborosokban, mint annak ellen-