Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-01 / 5. szám

a képtelenséget, hogy az üdvösséget átok alatt ós feloldhatatlanul az egyházhoz, tehát egy külső szervezethez, egy gyarló emberi csinálmányhoz, bilincselte, a melyen kívül nincs kegyelem, csak kárhozat, irtóztató ós végnélkül való. S e szervezettel behálózott eget és földet, benyúlt vele a másvilágra, pokolba, mennyországba, purgatóriumba s mikor már a megkötözött testet a halál kiszabadította kezei közül, megragadta az elköltözött lelket és bilincsbe verte azt is, a másvilágon is, hogy ott se könyörülhessen rajta más, ott se szabadíthassa meg senki, se Isten, se Megváltó, csak az egyház és az ő papjai. Féltek még tőlök ? Hisztek még szellemi hatalmokban? Jövendöltök még az ilyen vallásnak hosszú életet? Hiszen annyira ellentétes e tanítás minden isteni kijelentéssel, az egész evangéliummal, minden igazsággal, minden okossággal, minden természetességgel, s annyira homlokán viseli a mértéktelen hatalmaskodás ós önérdek bélyegét, hogy ez nem származhatott a jó Istentől; hogy ez ellen a civilizált társadalomnak s az öntudatra ébredt belső embernek előbb-utóbb fel kell lázadnia, a léleknek ebből a fojtó levegőből ki kell menekülnie, vagy a — nihilbe, vagy a hit által való megigazulás evangéliumi enyhhelyébe. Hát nem látjátok, hát nem veszitek eszetekbe, hogy a gondolkodó emberek kezdik lépteiket erre az ösvényre irányozni már is? Hogy bármilyenek legyenek is a külső tünetek, egyre terjed a földön — nem a protestáns ekklézsia, hanem a lelkekben a prot. gondolkozás. Terjed oly ellenállhatatlan hatalommal ós rohamossággal minden ágazatnál, nyelvnél ós nemzetségnél, mint egy szélben égő város lángolása; s fel-felcsapó világossága mint a támadó hajnal bíbora verődik vissza az ébredő társadalom égboltozatáról. Hogy e lánggal együtt száll fel a magasságba s ül le vissza onnan az arcoki ^a s a szivekbe a hitetlenség, a skepsis fekete füstje is, az az égésnek természetes folyamatával együtt jár s abban bűnösnek a protestántizmust el nem ösmerhetem. A hitetlenségnek nem a prot. vallás a szülője, hanem a rabságból szabaduló lelkek tájékozatlansága, kik nem jutottak még el, mert nem is juthattak el a protestántizmus belső mivoltának igaz megösmerésére. Csak annyit éreznek, hogy eddig nyűgbe voltak kötve s e nyűgöt lerázták magokról, elidegenedtek attól az egyháztól, mely nem nyújtotta nekik azt a békességet, azt a boldogságot, azt az ethikai energiát, a melyet megígért s ez a megcsalatás viszi őket messze minden igazságtól, melyet vallásnak neveznek, viszi őket messze a protestántizmustól is, mert attól tartanak lvogy az is csak felekezet (egyik olyan mint a másik), mely ép ugy uralkodni akar, mint a többi ... s ők a régi rabságot csak újjal váltanák fel. Oh ha tudnák az ilyenek, hogy a protestántizmus nemcsak felekezet, nem csupán külső ekklézsia, de világmegváltó elv, valláserkölcsi energia, nem szakadás, de újjászületés, nem sivár tagadás, de positiv teremtő erő; nem lélekbilincs, de szabadulást ós békességet hirdető evangélium. S annak győzni kell, annak meghalni, gyalázatosan elveszni nem lehet; mert a protestántizmust az teszi örökéletüvó s egykor mindenekben diadalmaskodóvá, hogy az üdvösséget a szívhez kötötte és nem az egyházhoz, nem a külső szervezethez. Igen. Se egyházhoz, se ceremóniához. S ebből származik ama három nagy, örökéletet érdemlő és biztosító erénye : a türelmesség., a fejlödésképesség ós a páratlan igazságosság, mely létjogosultságának fel-fel vetődő kérdését régen megoldotta; s ennek köszönheti azt a legszentebb adományt, hogy a ki egyszer igazán megismerte ós szivébe fogadta, annak minden más hitnél a világon szilárdabb bizonyosságot nyújt (nem opus operatumokkal, de a benne letett igazság erejénél fogva) a felől, hogy a tökéletességhez ez a vallás juttatja őt legközelebb s emberi rendeltetését ennek vezérlése mellett töltheti be legmagasztosabban. Azért mi csak hirdessük ezt a vallást a házfedelekről is, hadd ejtse édes ámulatba azokat a vergődő sziveket, a melyek megtartó erejét eddig nem ismerték volna. Ez a mi gyönyörűséges kötelességünk, a többit a gondviselő Isten magának tartotta fenn. Ő majd a kételkedést is az igazság diadalának eszközévé teszi, mint régen, úgy ezután is. Ne féljetek ! Az a nagy revelatió s az a kínos tépelődés, a mely Saulból Pál apostolt teremtett, ismétlődik ma is ós ismétlődni fog jövendőre még bizonyosabban. A gondolkozó emberek lelkében támacl az s két ok szüli bennök: a külső tapasztalat a mások életében ós a belső, a magok lelkében. S ezeknek a lélekben megvilágosodottaknak száma immár légió s napról napra szaporodik. Ezek a gondolkozó emberek már tudják, hogy a szemeket azért adta nekünk Isten, hogy lássunk azokkal. S ők látják, mint látta Pál is, hogy vannak emberek, kik nem az ő hitöket vallják, nem az ő Istenöket imádják, nem az ő cselekedeteiket cselekszik, ós mégis azok, a magok módja szerint, igen vallásos és igen áldott emberek; béketűrők, jóltevők és ezer baj közt is boldogok. Lehetetlen — mondja bennük a szív is, a józan ész is — hogy ezek elve-