Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-06 / 36. szám

Mit tartsunk tehát döntő szempontnak? Azt-e, hogy a hitfelekezetek eddigi joga minden körülmény között érintetlenül maradjon a más joga tiszteletben tartása címén; vagy azt, hogy a nemzetnek önmaga iránt való kötelessége bármely egyéntől, erkölcsi testülettől megvonni olyan jogot, a melyet az fegyverül használ, maga a nemzet ellen, a haza ellen ? Azt hiszszük, erre csak egyféle feleletet lehet adni: a nemzet érdeke, a haza érdeke mindenek felett való. A nemzetnek nem kötelessége semmiféle oly jogot elismerni, fennállását eltűrni, a melyből fegyvert kovácsolnak ő ellene. Felfogható ugyan úgy is ez a dolog, hogy vegyük el az iskolai önrendelkezési jogot azoktól, a kik azt hazaellenes törekvésekre használják ; de ne bolygassuk azt a hazafias felekezetek kezében. Úgyde ez meg kivételes állapot volna, a mely ismét új veszedelmeknek válhatna forrásává. Minek teremteni kétes értékű helyzetet, ha meg van a mód arra, hogy a nemzeti érdekek minden gomolyítás, bonyolítás nélkül érhetők el? Vannak hitfelekezetek, melyek százados küzdelmek árán biztosíthatták csak ezt a jogukat. De úgy tetszik, hogy ezek azt a küzdelmet nem tisztán egyházi célokért folytatták, hanem százszorta inkább nemzeti célokért. Féltékenyen őrizték iskolai autonómiájukat, mert ez volt a legerősebb vára a magyar nemzeti törekvéseknek is. Ámde ha fordul a világ helyzete, ha abba a várba ellenség vette be magát, hogy kiszorítsa onnan éppen azokat a nemzeti célokat, melyeknek csak egyik eszköze volt a hazafias felekezetek iskolai autonomiája: engedjék e ezek a maguk igazi ősrégi célját veszni, hogy ennek az árán kezükben maradjon csupán az eszköz, mely az elveszített cél híján, nem lenne tán egyéb, szép külsejű üres formaságnál? Egyszóval : régente autonomia kellett, hogy megmenthessük a haza érdekeit; helyes, hazafias dolog-e ma a haza érdekeit áldozni fel az autonómiáért? íme, így jöttünk rá, hogy a hazafias hitfelekezeteknek maguknak is akarniok kellene az oktatásügy államosítását, tehát a nemzet rendelkezésére bocsátását. Mert maguk a tisztán egyházi, vallási célok megvalósíthatók az iskolában való rendelkezés nélkül is; de a nemzet jövője nem biztosítható az ellene munkáló hazaárulók pusztítása ellen, ha az iskolai autonomia révén szabadkezet hagyunk nekik aknamunkájukra. Ily szompontokat mérlegelve, kívánja az iskolák államosítását a tanítóság. Nem vezérli gyűlölet, türelmetlenség, ellentétes indulat a hitfelekezet iránt, vagy éppen vallástalan célzat, mint némelyek — elég felületesen, könynyelműen — ráfogják; hanem vezérli egyes-egyedül az az elvük, hogy — a haza java mindennél előbb való. Érdemes lesz a sajtónak és közvéleménynek úgy, mint a kormánynak, komolyan foglalkozni a tanítók kívánságával. Mert az az egy szent igaz, hogy a honszerelemnek, a haza javára irányuló törekvésnek ilyen nyilvánulása tiszteletet érdemel. Sz—g. TÁRCZ A. A protestáns prédikáció eszményképe. III. Testvérként hirdetjük a Krisztust a testvéreknek! E pontnál megjelenik képzeletemben az ős keresztyén istenitisztelet képe, a mint azok, a kik a Krisztus nevére való keresztség által testvérekké lettek, szeretettel szólnak egymásnak a szeretet nevében. Mindnyájan tudói, ismerői annak az üdvnek, mely a Krisztusban megjelent, sokan közülök még személyesen is hallgatták vagy őt magát, vagy tanítványait. Nincs köztük semmi különbség, nem beszélnek egymásnak semmi szem nem látta, fül nem hallotta dolgot, gondolataikat cserélik ki csak egymással, az általános közös hit minő egyéni kialakulást nyert az egyesekben. Feláll közülök egyik és szól. úgy a mint a szentlélek megtanította, a többiek hallgatják, úgy a mint a szentlélek elkészítette őket erre. Érdekes volt ez a beszéd és jólesett nekik, miképen a részvét szava jól esik azoknak, kiknek örömük, vagy bánatuk vagyon. Nekik örömük is volt, bánatuk is. Boldogok voltak, mert részesei lehettek annak a nagy kegyelemnek, mely megjelent a Krisztusban, fájdalmuk volt, mert az IdvezítŐ bánatos arca ott lebegett előttük és mert a külső világ olyan hideg, sötét, gonosz volt azzal a kis világgal szemben, melyben ők éltek. így aztán jól eset nekik örömüket és fájdalmukat is egymással megosztani, mint a hogy a jó testvérek szokták. De változik a kép. Múlik az idő és a mustármagban rejlő életerős csíra áttöri a burkot és hatalmas fejlődésnek indul. A megvetett, üldözött keresztyénség folyton erősödik, végre egy napon a császárok bíbortrónjára ül, eldobja rongyait és fejedelmi mezbe öltözik. Vájjon a rongyokkal együtt nem dobott-e el valamit? Vájjon?! Egy fejlődési processzus áll előttünk, melynek hosszú folyamában a keresztyénség előbb régi egyszerűségéből és merevségéből, majd tiszaságából is, főként a pogány műveltség hatása alatt, hovatovább kivetkőzik. Ne térjünk ki e fejlődés minden ágára, maradjunk csak a homiliánál. Mikor Ágoston 427-ben a »De docrina cristiana* 4. könyvében az első homiletikát megalkotja, akkor a homilia gazdag és előkelő rokonának, a világi szónoklatnak ruháiba in theoria is felöltözik, ha szinte azok nem illenek is reá kivétel nélkül. Hogy philosophiailag rendszerezte, rhetorikailag képezte önmagát, ez helyes volt, de midőn a homilia eredeti fogalma — mint a testvér beszéde a testvérekhez — teljesen elvesz és ez a szó csak az analytikai prédikáció technikus terminusává lesz a synthetikai beszéddel, vagyis sermoval való ellentét kiféjezésére; midőn a prédikátor már mint tudó áll szemben a tudatlanokkal, mint szent a szentségtelen laikus tömeggel; midőn a hit közössége többé nem jut kifejezésre, a hallgatóknak eddig tőlük távoleső ismeretre és teljesen új akaratelhatározásra kell indíttatniok: akkor a homilia legsajátabb és legbecsesebb