Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-06 / 36. szám

tulajdonaiból forgattatott ki. A rhetorika vitte ide, de a a fejlődés megfelelt a papság már kifejlett magasabb rangjának. áldozári (sacerdos) fogalmának. Az egyenlőség ugyanis nagyon hamar megszűnt a keresztyén egyházban. Az egyetemes papság eszméje rövid idő alatt hajótörést szenvedett a gyakorlati életben. De nem az volt a szerencsétlenség, hogy papság állott elő, hiszen ennek ki kellett fejlődni a vallástörténelem logikája szerint a presbyteri és diakonusi hivatalból szükségképen, akármilyen tiszteletbeli és bizonytalan volt is ez kezdetben; a szerencsétlenség az volt, hogy a fejlődő papság hűtlen lett azon magasztos eszményképhez, mely az apostolokban és az első gyülekezeti tanítókban számára adatott és e helyett a zsidóságból és pogányságból hozott áldozó pap fogalma és terminológiája szerint fejlődött már a III. században. Úgy hogy Ágoston idejére a papság már teljesen különvált ordo, mely élesen elkülöníti magát a laikusok szentségtelen tömegétől. Ennek a papságnak nem kellett többé az az atyai vagy testvéries viszony, mely az apostolokat a gyülekezethez kötötte, melynek ékesen szóló bizonysága maradt fenn abban a búcsúbeszédben, melyet a Cselekedetek könyve szerint Pál intézett az efézusi gyülekezet véneihez. (Csel. 20, 18—35.) Ennek sokkal inkább tetszett az a viszony, melyben a pogány rhetor volt hallgatóságához. Nem egyenlő volt, magasabb rangú, mert hisz ő már az üdv birtokosa, míg a gyülekezetnek csak ő általa lehet és kell ilyenné lenni. Úgyde ő nem szállhat le ehhez, ellenkezőleg ezt kell magához emelnie, ennek kell hozzá emelkedni, miképen a rhetornak is beszédje végén meg kell nyerni hallgatóságát a felvetett eszme számára. Miképen az oltár és kathedra lépcsői felébe emelik a papot phisikailag a gyülekezetnek, úgy emeli a felszentelés által beléoltott magasabb képesség szellemileg. Ez a viszony az idők folyamán nem hogy lágyult volna, de mind merevebbé és állandóvá vált, már t. i. a míg prédikáltak a papok. Mert egyszer aztán — természetesen már ekkor igen gazdagok és előkelők voltak — mindinkább kezdtek rájönni arra, hogy ez a prédikálás nehéz is, meg aztán akárhogy veszszük is, mégis csak közelebbi érintkezésbe hozta őket a laikus tömeggel; nincs is rá szükség, mert hiszen ott van a mise, mely untig elég a lelkek üdvösségére, könnyebb is, van hozzá szép zene is, meg aztán összevág a sacerdotiummal. Úgy, hogy a közép korban, ha kivételképen itt-ott megmaradt is a prédikáció valamilyen torz alakban, általánosságban a lomtárba került. Itt és így találta meg a reformáció, mely azonnal kiadta a jelszót itt is: el a romokkal! Az egyház ismét üdvközösség lett, a papság tanítói hivatal. Az egyetemes papság elveit gyakorlatilag most sem lehetett ugyan keresztül vinni, de elméletileg belevitetett a prot. theologiába. A prot. pap nem üdvközvetítő, mert hiszen üdvösségét kiki maga tartozik munkálni, hanem a gyülekezet tanítója; ilyen is nem kizárólagos joggal, mert hiszen az evangéliumot hirdetni mindenkinek jogában is, kötelességében is áll, hanem a rend kedvéért, a gyülekezet megbízása folytán. A prot. pap nem valami magasabb rangú lény, hanem csak érettebb, idősebb testvér, kire épen ezért az a nehéz, de magasztos feladat hárul: nevelői, gondozni az Űr kicsinyeit, neki testvéreit. Ezt csak testvéri szeretettel végezheti. De hogyan is lehetne a szeretet megtestesülését, a Jézus Krisztust másként hirdetni, mint szeretettel ?! Ezt látjuk az apostoloktól is. Pálnak az efézusi vénekhez intézett búcsúbeszédére már utaltunk, de ezen kívül hivatkozhatunk az összes apostoli levelekre, melyeket írásba foglalt homiliáknak lehet tekinteni, mennyi szeretettel szólnak-beszélnek ezek gyülekezeteikhez! A protestáns papnak ők szolgálhatnak mintaképekül. Vájjon tényleg hívek voltak-e mindenkor papjaink ezekhez ? erre a kérdésre alig lehetne általános igennel válaszolni. Viszszaesés nálunk is volt, az eszményképektől gyakran távol maradtunk. Főként a mi kálvinista papjaink szeretnek kálvini szigorúságukkal kacérkodni, sőt ezzel a frázissal igen jól tudták és tudják zsarnoki hajlamaikat és gorombaságaikat is igazolni. Pedig ne feledjük el, hogy Calvin kora és helyzete rendkívüli volt, melyre rendkívüli orvosság kellett. Vulnus immedicabile ense recidendum est! S hogy Calvinnak igaza volt, megmutatta az eredmény, hogy nekünk, kik az ő nevével fedezgetjük hibánkat, nincs igazunk, mutatja szintén az eredmény. Különben azt se feledjük el, hogy Calvin tudott a gyülekezet javára szeretettel is munkálni kitűnő prédikációi s biblia-magyarázatai és a jól szervezett és gyakorolt kura pastoralis által. Vájjon mi tudunk-e? Nem hízelgést várok én a prédikátortól, távol legyen, ez az ellenkező túlság volna. Sőt kijelentem, hogy a dorgálás és feddőzés is a maga helyén és idején szükséges a kathedrában, csak szeretettel legyen párosulva, csak érezze a gyülekezet, hogy a prédikátornak magának is fáj, midőn kemény szavakra kell fakadnia, de a hívek érdeke követeli ezt az orvosságot. Példányképül szolgál itt is Pál apostol. Mily erősen kel ki az I. Kor. V.-ben a vérfertőző ellen, de már a II. Kor. II. 8.-ban kéri a híveket, hogy miután megtért, erősítsék meg ő hozzá való szerelmüket. Megdorgálja a korinthusiakat, thessalonikaiakat, galatákat stb., midőn méltók reá és az evangélium érdeke kívánja, de hogy mily nehezére esett neki ez a hang, elárulja ő maga, midőn a II. Kor. 11. 4.-ben így szól: szívemnek nagy háborúságából és keserűségéből írtam néktek sok sírással; nem hogy megszomoríttassatok, hanem hogy megtudjátok az én nagy szeretetemet, meíylyel szeretlek titeket. Es leveleit mindig kiengesztelődve, áldáskéréssel zárja be. így kell nekünk is szólni. Ne felejtsük, hogy válságos időket élünk, a pásztort és nyájat egvbefűző kötelékek soha sem voltak olyan lazák, mint ma. A külső kapcsok mindig bizonytalanok és ingatagok voltak s valószínű, hogy napjainkban egészen lehullanak. Mi lesz akkor, ha a belső kapocs: a Krisztusban megjelent üdv és szeretet nem fűz össze bennünket ? ! Uralkodjék tehát a szeretet hangja mindenütt, még