Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-12 / 28. szám

kell szentelnünk legelső sorban. Ez az a magaslat, melyre a jövő villámhárítóját: az evangélium zászlaját feltűzhetjük s ez lehet egyedül az az alap, a melyen ha lábunkat egyszer megvethetjük, további lépéseink is sikerre vezérelhetnek. Mindaz, a mit fentebb az evangélizáció részletei képen említettünk, segítségünkre szolgálhat mint nevelő, erősítő s előkészítő a munkára; de valódi eredményt csak akkor érhetünk el, ha működésünknek biztos alapja: a keresztyén család, újra vissza lesz állítva. Legyen azért első törekvésünk ennek viszszaállítása, az evangélium erőinek abba beoltása, nemes hajtásainak gondos ápolása, s ha a harctérnek e legfontosabb erőssége kezünk között leend, küzdelmünk eredménye a többi pontokon is bizonyos. Hamar István. Pár szó az evangélizáeióról. Már néhány éve, de főleg mostanában erősen hangoztatják mindenfelé az evangélizáció szükségességét. Tagadhatatlan, hogy itt is, ott is vannak egyesek, a kik odaadással, önzetlen szeretettel, kitartással, apostoli buzgósággal karolják fel az ügyet, tudván, hogy az ez úton elért eredmény lehet egyedül támasza és talpköve szeretett hazánknak. De mi lehet annak oka, hogy ily magasztos munkára nem akarnak többen vállalkozni és a kik tesznek is valamit, miért nem mutathatnak fel több eredményt ? Tán nem szereti a magyar hazáját? Nem kívánja boldogulását? Dehogy nem! Ki tudná azt jobban szeretni, s ki lenne képes inkább élni s halni hazájáért, mint a magyar. Ugy ám, de a mint mondani szokták, mégis van egy baja a magyar embernek, a mi még Ázsiából maradt rajta, az az a bizonyos nyugalomvágy, az a könnyen megelégedés önmagunkkal, mely csak akkor ösztönöz tettekre, ha dicsvágy csiklándja lelkünket, vagy nagy szükség bolygatja fel nyugalmunkat. Azok az évek hála Istennek lezajlottak már, a mikor még oly hírek szállingóztak, hogy jön a török, jön az osztrák s az ország védelméről való gondoskodás vonta magára a közfigyelmet. Kétségkívül sok szép jelét adá ekkor a magyar munkásságának úgy, mint hitének, mert hiszen politikai küzdelmünkkel vallási küzdelmeink is össze voltak forrva, de valahányszor helyreállott a béke, bajunk, az a szerencsétlen nyugalomvágy, újból jelentkezett, s hogy közéletünk most is mind jobban satnyul, azt az egyre növekvő tespedés, tunvaság, közöny, hitetlenség eléggé bizonyítják. Szerencsétlen nép! Hát folyton kell érezned Isten sujtoló kezét, hogy higyj és el ne térj az ő utairól! Mennyivel dicsőbb volna, ha most idejében megismernek még, hogy mi szolgál üdvösségünkre s nem csupán földi hazánkra, a tejjel és mézzel folyó Kanaánra fúggesztenők tekintetünket, hanem a mennyei Kanaáma, Istenországára is és nem szégyenlenők többé a Krisztus evangéliumát. A jelenkori evangélizációi törekvések épen odairányulnak, hogy eszméltessék az embert mennyei hivatására. A bibliai és vallásos iratokat terjesztő társulatok, vallásos estélyek, keresztyén néplapok, bel- és külmissziói folyóiratok, ifjúsági egyesületek, nőegyletek és még sok egyéb intézmény mind meg annyi szerve, eszköze az evangélizációnak és mind azt célozza, hogy a keresztyénség ezer meg ezer teljesen holt tagját új életre ébreszsze, az alvókat felkeltse, a gyengéket hitökben erősítse, a hívőket pedig tettre buzdítsa. Egy szóval azt kívánják ezek a mozgalmak, hogy az embert Isten segítségével őszinte, lelkes evangéliumi keresztyénné tegyék, de távolról sem képmutatóvá, mint a mire elég szomorú példát látunk a protestáns secták, a baptisták és nazarénusok körében. Az elmondottak után meglehet így szól valaki: hogy nemes célt tűz ki magának az evangélizáció, tagadhatatlan, csak rajta minden ember, a kiben van buzgóság, élet, hit, erő: munkálkodjék, én részemről, már rég letettem róla, úgy sem segít az evangélium a mai kor romlottságán. De mintha Jézus válaszát hallanám az ilyen beszédekre, midőn azt mondja a farizeusoknak: nem szűkölködnek az egészségesek orvos nélkül, hanem a betegek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. Lám, hiába való minden hímezés, hámoz ás, hasztalan kerülgetjük a dolgot, nem ott a hiba, hanem mi bennünk van. Bennünk, a kik még csak egy lélekre sem tudunk jó hatással lenni, nemhogy egy gyülekezetet vagy épen egész nemzetet tudnánk regenerálni. Nekünk kell először reformálodnunk, régi módi életünkön változtatnunk, a mi természetesen nem eshetik meg minden önmegtagadás és lemondás nélkül. Persze igyekszünk is tőlünk telhetőleg elejét, venni annak a kényelmetlen históriának, okot okra halmozunk, prókátorként érvelünk, hogy így se, úgy se, ezért is, meg azért is nem lehet, hasztalan no, nem veszi azt be a magyar ember vére. Mind ez nem egyéb, mint elpalástolása annak a szomorú igazságnak: én nem tudok hinni, mert nem akarok hinni. Fődogmája a természeti embernek: konzerváljuk magunkat, értsd alatta: a mi nyugalmam, a mi életem boldog harmóniáját megzavarja, az átkozott legyen. Semmi sem bosszanthatja inkább az ó-Ádámot, mint az, ha bűnbánatra és megtérésre kerül a szó; politikában, a társadalmi és egyházi élet terén követel ugyan haladást, de teljes következetlenséggel az egyéni életben a merev conservativismust látja csupán jónak. »Őrizkedjünk minden felizgatástól* ez a jelszava számtalan sok embernek. Szerencse, hogy nem mi kormányozzuk a világot, hanem a mi Istenünknek kezében van letéve minden hatalom. Van ő neki gondja arra is, hogy valamiképen ne hiányozzanak életünkből azok az órák, a mikor kínos remegés fogja el lelkünket, a mikor teljesen beborultnak látjuk életünk egét s kietlennek a világot minden gyönyörűsége dacára; azok az órák, a mikor harcra kelnek bennünk a 55+