Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-05 / 27. szám

szet hajtja ebben a korban az embert a hitetlenség felé .ló szerencse, ha valaki részint környezete, részint saját véralkata folytán az eltűnő korral szakítani tud nézeteivel is. Ha szakított, ne gondoljuk, hogy újabb próbáitatása nincsen a léleknek, sőt most épen a komoly megfontolás és az ifjú korral járó idealismus alkotják meg azon követ, melyen a kellőleg nem gondozott hitélet hajótörést szenved. Az ifjú embertől nem lehet eltagadni, hogy vágyódva keresi a természetfölöttit; de többé gyermeteg hittel nem tud megnyugodni a hallottakban, és lehet-e csodálkozni fölötte, ha ez a lélek, midőn vizsgálódni kezd, a gyermekkorban hitt dolgok fölött Ítéletet mond és mivel ereje még nincsen arra, hogy újat alkosson helyébe — egyszerűen szakít azokkal a hagyományokkal. Itt újra azt mondhatom, hogy szerencsés az az ifjú, ki ilyenkor jó vezetőre, sokat, de sikeresen küzdő lélekre akad, vagy másként is megtalálja az igazságot. De vallástanításunk összhangba van-e hozva ezzel a két elementáris tényezővel? Ha csak úgy általánosságban nézzük is a dolgot, azt találjuk, hogy nincs. A serdülő gyermeket a természet cselekvésre ösztönzi, lelkét a történelem alakjai ellenállhatlanul vonzzák és mit teszünk mi ebben a korban ? Tanítunk bibliaismertetést, ó- és új-szüvetséget, azután a legtöbbször valami katechismus-félét és egy kis egyháztörténelmet. Ha valaki közülünk tanított bibliaismertetést, tudni fogja, mily nehéz dolog azt eredménynyel tanítani. Ha volna is érdeklődés iránta, az a fáradság, melylyel annak megtanulása jár, elvenné a gyermek kedvét. A hittani dolgok pedig, minő a symbolika, a hit- és erkölcstan, a 3, 5, 6-ik osztályokra esnek, a negyedikben szokás tanítani egy kis egyháztörténelmet. Ha most már meggondoljuk, hogy épen ezen időszakra esik a kamaszkor, azonnal beláthatjuk, hogy vallástanításunk csak árt, mert az, elmélkedni nem szerető gyermek már természeténél fogva ellentétbe helyezkedik a tanultakkal, míg ha erre az időre tennénk a történelmi tárgyú anyagokat, sokkal több célt érnénk el; mert először is a gyermek természetes ellenkezése nem lenne felhíva, másodszor pedig a történelemben nyilatkozó küzdés tettrevágyó lelkét jobban megragadná. Hát a hittanra hol van szükség és a vele kapcsolatos dolgokra? Nekem úgy tetszik, hogy csaknem végül. A VII. osztályban már az élő természetet ismeri a növendék, itt kezdi az élettelen dolgok tüneményeit tanulni. Ilyenkor mindenkit nagy erővel ragad meg a materialismus tetszetős tana; s ha előbb tanítottunk hittant, több mint bizonyos, hogy annak emlékben maradt tételei hátrálni kénytelenek a természettudományok előtt, mert azokkal egy alapra nem helyezkedhettünk. Sőt lélektant is csak most kezd tanulni a növendék, annak adatait is csak itt lehet sikerrel felhasználni az értelem meggyőzésére. És ez, higyje el az olvasó, nagyon fontos körülmény, hiszen én csaknem magamon tapasztaltam az itt leirottakat. Midőn pl. valaki megtanulja, hogy halál után a test feltámad, hetedik és nyolcadik osztályos korában pedig phvsika-tanára megmutatja néki, hogy az atomokból álló test minden része hogy megy szét, bizony kevés és gyenge reménysége marad ott meg a halhatatlanságnak. Ha azonban a physika-óra után bemegy a vallás-tanár és minden tartózkodás nélkül figyelmezteti növendékeit, hogy az előbb hallották, hogy az erő megmarad, a természetrajzból pedig megismerték, hogy a szervezetet az életerő teremti, akkor már nem fog oly könnyedén csak egy növendék sem tovább menni a halhatatlanság reményétől. Én tehát azt hiszem, hogy hittant igazi maradandó sikerrel ebben az osztályban lehet csak tanítani, hol az állat- és növénytan, a physika és lélektan adatai kibékíthetők a vallással. Világos azonban, hogy csak tisztult hitnézet bírja meg a bibliai kritikát, tehát nézetem szerint a biblia-ismertetésnek kellene legvégsőnek lenni. Lehet, hogy elfogultnak, feltűnésre vágyó újítónak gondol valaki; ezzel szemben azt mondhatom, hogy nézze meg egyetemi ifjaink nagy részét, ott látni fogja, hogy az elterjedt materialismusnak és talán hitetlenségnek oka épen abban rejlik, hogy a vallásnak mélyebben rejlő alapjaira növendékeink tantervünk következtében kellőleg figyelmeztetve alig-alig voltak; a meglevő tanirányokra pedig idő nem is volt és így lelkületéhez illőt nem választhatva csak tagadni tanult meg a tegtöbb. Ezért van az, hogy midőn barátainkkal beszélünk és előttük a theismus fogalmát világosan feltárjuk, mint valami újságot úgy hallgatják azt és a legtöbbször a mélyebben nyugvó magyarázat előtt leteszik a fegyvert. Hát ha a tisztelt olvasó belépne ebbe a pesti templomba és látná, hogy szinte kezd divatba jönni az a kath. szokás, mely szerint az illető belép pár pillanatra a templomba és azután tovább megy, miként magyarázná meg ezt a jelenséget ? Azt hiszem, csakis két igazi magyarázata lehetséges: az ilyeneken vagy erőt vett az a téves nézet, hogy a templomban szép szónoklatot kell hallgatni, tehát szükségét nem érzi az isteni tiszteletben való tevőleges részvételnek, vagy ha érezné is, nem tud a gyülekezettel együtt énekelni és azért hagyja ott azt. De mindkét esetben hol van a hiba ? Hol volna másutt mint az ének-tanításban; ha ez úgy lett volna keresztülvíve, hogy a növendék sem meg nem unta volna, sem reá nézve sikertelenül nem tellett volna el az idő, most tudna is, akarna is énekelni. E helyett azonban bevallhatjuk, hogy zenetanáraink legtöbbször a müénekléssel töltik az időt, pedig hát szép dolog ha, valaki kottáról énekel; de református embernek jobb volna, ha a zsoltárokat tudná. Aztán meg hát talán ezt a keltőt lehetne is egyeztetni. Svájcban talán a legáltalánosabb a kottáról való éneklés és ezeknél az egyházi énekek képezik az első lépcsőt. Gondoskodni kellene arról, hogy oly helyeken, hol nem felekezeti az iskola, a vallás-tanárnaK legyen arra tehetsége és mindenek fölött pedig ideje. Azért hangsúlyozom pedig az időt, hogy ez alig-alig van, mert hát midőn egy osztályra jut hetenként két fél óra, akkor bizony nagy adó a sikeres vallás- és énektanítás. De nem élek vissza a szives olvasó türelmével, áttérek azon néhány szóra, melylyel azt akarom feltüntetni, hogy miként kellene a teherviseléshez szoktatni növendékeinket? Ez igen egyszerű. Bizonyos az, hogy minden korú növendék, a legkisebb úgy, mint a legnagyobb, fogékony a könyörületre; azt mindenki tudja szinte, hogy az a legigazabb öröm, mit a jótékonyság fölött érez a szív. Ebből kiindulva nem lehetne-e olykor-olykor kisszerű gyűjtést rendezni az ifjúság között, hogy egy ünnepélyes alkalommal előttük szegénysorsú társaiknak abból segélyt oszszunk. Már itt kellene kezdeni ezt, ekkor szokná meg a növendék azt, hogy mennyire jól esik a léleknek, ha segíthetett. A kik ebben az érzésben nevekednek föl, azoknak nem lesz nehéz az ő terhük, és gyűlöletes az ő igájuk a férfi korban. Ezekben látnám én kivihetőnek azt, hogy igazán buzgó és nemcsak a közigazgatás terén működő egyháztagokat nyernénk. A javított anyagbeosztás erősebb hittel kapcsolná őket az egyházhoz, az énektudás és jótékonyság gyakorlása pedig nem tenné rájuk nézve unalmassá és terhessé az egyházi életet. Vajha ez a rövid kis figyelmeztetés másokban hasonló, de talán életre valóbb gondolatokat keltene ! Vásárhelyi József.