Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-14 / 24. szám

fentartó testület, hanem a vallás-erkölcsi élet ápolására és tökéletesbítésére alakult társulata az ugyanazon hitet valló egyéneknek. Ha tehát egy ilyen társulat az egyházi és iskolai terheket együtt nem képes viselni, akkor ne az egyházat gyengítsük 3—4 gyülekezetnek egy lelkipásztor alá rendelése által, mert így tulajdonképeni céljának még kevésbbé tud megfelelni, hanem igenis áldozzuk fel iskoláinkat. Igy annyi tehertől szabadítjuk meg híveinket, hogy a megmaradt lelkészfizetés járandóságait, pénzértékre átszámítva és birtok arányában kivetve — már megerőltetés nélkül fizethetnék. Az iskoláknak átadására, én, ma már minden aggodalom nélkül bele tudnék egyezni. Ha csak 50 évvel ezelőtt éltem volna és akkor proponálja valaki ezt az elvet, a mit én most, teljes erővel küzdöttem volna ellene magam is, mert akkor a nemzeti eszmék egyedüli ápolói a prot. iskolák valának s azokat feladni a nemzet elleni bűn lett volna. De ma, a magyar nemzet annyira önálló és független hatalommá erősödött, hogy idegen ármánykodás azt elnyomni nem képes. Nemzeti kormányunk működéséből is, a nemzeti eszmék erősbítésére irányuló törekvést tapasztalhatunk minden téren. Ezért tartom én iskoláink feláldozását még nemzeti szempontból is megengedhetőnek. Egyházi szempontból is mért ne tehetnők ?! Iskoláink sem azok a veteményes kertek többé, a milyenek voltak a múltban, mikor az a és az to, a biblia, Hübner és a zsoltáros könyv voltak. Akkor az egyháznak neveltek bibliai zsoltáros tagokat, ma azonban a cél változni látszik, csak a társadalomnak akarnak értelmes tagot nevelni s a reáliák mellett a vallástanítás háttérbe szorul. Legtöbb helyen száraz magoltatáson kívül egyébből sem áll, nincs összekötve életteljes, meggyőző magyarázattal, mely már a zsenge korban felébresztené a vallás és egyház iránti érdeklődést, szeretetet. Ezért mondom hát, hogy iskoláinknak az állam kezébe adása által még egyházi szempontból sem vesztünk sokat. Van még egy indokom fennebbi nézetem támogatására, az t. i. hogy az ötödéves tanítói korpótléknál már mostani állapotunkban is igénybe kell vennünk az államsegélyt s a féltett autonomián ennek folytán már rés üttetett. Általában a kormány törekvéseiből az látszik, hogy idővel, ha nem akarjuk is — az egész közoktatásügyet kezébe veszi. Ha tehát ez lesz a vég, miért ne siettetnénk, miért ne kérelmeznénk magunk iskoláink azonnali átvételét, ha a kettőt, egyházat és iskolát a hivek áldozatkészsége fentartani nem képes, sőt ha az utóbbi feláldozása által egyházunkat erősíthetjük. Ha átvette, alig leend gyülekezetünk, a mely a zsinat által megállapított minimumát a lelkészi fizetésnek megerőltetés nélkül fizetni ne tudná. Sőt, a mai nagyságukban — de pénzértékben szolgáltatva — tarthatók fenn s a csoportosításra nincs szükség. Az iskolák átadása után azonban egy uj kötelesség hárul ránk lelkészekre, a vallás tanítása, melyet eddig kivétel nélkül a tanítókra bíztunk, még a konfirmációra való előkészítést is nem egy helyen a kényelem-szeretet ő velők végeztette. De ez, egyházunkra, ha a lelkész a tárgy iránti szeretettel, odaadó buzgósággal végzi a tanítást — csak előnyös. Ma általános a panasz ajkainkon az ifjúság egyháziatlansága s általában romlottsága miatt, de ellene a tétlen sopánkodáson kívül nem egy helyen, mit se teszünk, akkor már szégyenérzetünk is életteljesebb működésre sarkalna. Valóban a vallásnak lelkes buzgalommal végzett tanításával többet fogunk használni egyházunknak a jövendőben, mint ma az egész iskola. A teherkönnyítés egyik eszközét látom még a fekvő birtok szerzésében. Amortizáció mellett 20, 30 év múlva úgy szólva ingyen jutnának az egyházak tekintélyes vagyonhoz, melyből kiadásaikat jó részben fedezhetnék. De az is óhajtandó másrészről, hogy az egyházmegyei és kerületi terhek a lehetőségig kevesbíttessenek. Mert ha a terhek miatt terjed nálunk az egyháziatlanság, bizony mondom, hogy része van ebben a megboldogult kandidáló rendszernek is, melynek élete alatt a papválasztás 50—60 frt költségen alul bizony nem igen esett meg. Ily költség pedig a kicsiny és szegény gyülekezeteinkre, mikor épen ezekben van leggyakrabban változás és ennek folytán választás is, bizony-bizony hogy súlyos teher volt. Ezen felsorolt elvek által gondolom én, az egyházi terhek kevesbítését eszközölhetni. Csak általános és mindenki által ismert elveket jelöltem meg, mert a részletekbe is menni, arra sem hivatottnak, sem képesnek magamat nem érzem. De a mit kifejtettem, az nyílt, őszinte meggyőződésem, melyet, míg a jobb, helyesebb felől meg nem győzetem, bárki előtt magaménak vallok. Be kell ismerni t. értekezlet, hogy az egyházi terhek könnyítésének kérdése nagyon is fontos kérdésünk. Helyes megoldása az intéző férfiakban kiváló bölcsességet és nem csekélyebb akaraterőt igényel. Mint minden, még a legüdvösebb célú reformnak is, úgy ennek is lesznek ellenzői. Helyesebben szólva, egy nagy tömeget kell az újítással megbarátkoztak i. Hogy ez mily kitartó és nehéz munka lesz, azt elgondolhatjuk, ha figyelembe veszszük népünk conservativ jellemét. Mert, hogy népünk — mely még a kisebbszerű újításokkal szemben is annyira makacs, ezen mélyreható, s a régi viszonyokat alapjából megváltoztató újítást szó nélkül elfogadja, azt semmikép nem hiszem. Különösen nehéz lesz a harc a csoportosítás keresztülvitelénél. Érvekkel rábírni népünket nem lehet. A mostaninál sokkal nehezebb időkben is hozzá volt szokva, hogy minden helységnek saját papja legyen és erre mindég büszke is volt. Ezen tulajdonsága népünknek bármennyire elegyháziatlanodott is, mind e mai napig meg van s paptarthatási jogáért körömszakadtáig küzdeni fog. Kötelezőleg kimondani, ráerőszakolni a népre, ba ez önként vállalja el a ma is meglevő terhet, megint csak nem szabad. Ily módon nem használni, de ártani fog a csoportosítás egyházunknak, mert ha ezáltal megfosztjuk akarata ellenére féltett jogától, még könnyebben hajlik szakadásra. Általában a most szóban forgó kérdésben a nép nélkül számolni nem szabad. Meg kell vele ismertetni a kérdés lényegét, üdvös célját, és épen ezért nagyon helyén valónak találom, ha a kérdéseket népies modorban tárgyaló füzetkéket adunk kezeikbe és így igyekezünk a célba vett reformnak útját köztök megegyengetni. De a mit kezdetben is jeleztem, az adóreform, s az esetleg történhető iskolák átadása és a csoportosítás csak külső ellenszerei a pusztulásnak, a valódi, alapjában gyógyító és éltető erő egyedül az evangéliumból származik. Ennek ereje által lehet híveinket egyházunkhoz tántoríthatlanul odafűzni. Ebből az erőből merítsünk mi magunk is, a gyülekezetek őrállói, minél többször minél többet. Mert ha mi a hetenkénti prédikáláson kívül egyebet sem teszünk, ha ki nem viszszük az evangéliumot az életbe, akkor hiába az adóreform, hiába a csoportosítás, azért a közöny, elfásultság vallás és egyház iránt mégis csak meg lesz, s az ilyen nép előtt a csekély teher is súlyosnak tűnik majd fel, panaszkodni is fog ellene mindig, mivel nincs keblébe oltva a mindeneket áldozni tudó krisztusi szeretet. Példánk által tündököljünk híveink előtt,