Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-31 / 22. szám

Spener-féle kegyesség is átalakult meg elenyészett új meg új szellemi fordulatoknak adván helyet, az elmúlt, s változott idők legnagyobb két alkotása: tudniillik a Franke-féle intését és az egyetem állanak és virágoznak. Tudvalevőleg a folyó (1894.) esztendő nyarán lesz fényes jubileuma a haliéi universitás 200 éves fennállásának, mely ünnephez mi is szívből létekből mondjuk, kívánjuk, hogy: vivát, crescat, floreat! Ad multos annos! Benső öröm, sőt bizonyos ihlet szállja meg a tudomány jelöltjét, mikor a halléi egyetem csarnokaiban jár. S valóságban is: csarnokos épület ez belül; kívülről meg impozáns, a tágas tért domináló, s arravaló, hogy még a renyhébb lelkű deákokban is a büszkeség s a tudományszomj érzetét ébresztgesse. Én megvallom, hogy honfitársaim körén kívül itt éreztem magamat a német városban még igazán jól. Az első tanári előadás ugyan, melyet hallottam, a mennyire különösen hatott reám, annyira nem imponált. Pedig az egyetem híres professora: Köstlin állott szemeim előtt. Még be sem iratkoztam volt, már hívtak honfitársaim, hogy menjek hallgatni nevezett szaktudós előadó exegesisét: János első levelének magyarázatát. Elmentem s leültem az első padba, mert a magyarok • — dicséretökre legyen mondva — itt foglaltak helyet. A terem megtelt, a várás csendje megvolt, s a csendben nyílt az ajtó és belépett egy közönséges kinézésű, borotvált képű ember s vonult a kathedrához. A kathedrán körülnézett sem úrra, sem tudósra nem valló tekintettel, és hozzáfogott tárgyának érthető, de tűz nélküli előadásához. S ez a simplex előadó a theologiai világban igen nagy tekintélyű szakember, a halléi alma mater egyik büszkesége s a német szokás szerint szintén csak amúgy »vorlesoló* Beischlaggal — ezen Kovács Sándor magyar ev. papjelöltnek 1894-iki privát értesítése szerint »jóságos arcú, örökké mosolygó s mindenkitől szeretett* professzorral — egyetemben nem egyszer oly fórum, mely elé hevesen vitatkozó liberális és ortbodox, modern és positiv theologusok egyaránt appellálnak. Appellálnak nem csak azért, mert nevezett két férfi s általok a halléi egyetem a tudományos küzdelmekből, mint közvetítő, az ellentéleket egyeztető tényező veszi ki részét, de azért is, mert úgy Köstlin, mint Beischlag oly eredményesen mívelték a tudományt, hogy annak céljához, az igazsághoz közelebb jutottak, mint egynémely más, Köstlinnél talán diadalmasabb tekintetű s díszesebb kabátban járó papja a doktrínának. Nem akarjuk azonban megszólni Erdmannl, a tudományos érdemű halléi philosophiai tanárt, a ki igazi gavallér módra ruházkodott s mozgott, pedig jó öregecske volt ám! Fenti szavainkkal nem céloztunk reá, hiszen öröm volt személyiségére tekintenünk s hallgatnunk szabatos és elegáns előadását *a logikáról«. »Van — úgymond — egyetemi logika (Universitátslogik) és iskolalogika (Schullogik). Az egyetem hallgatói: studiosusok, az iskola hallgatói: scholariusok. Az iskola oktatóintézet, az egyetem törekvő intézet (Strebensanstalt), a hol az embert nem tanítják, mert itt magunk tanulunk, önnönmagunkat miveljük. Az egyetemen kényszerítésnek nincs helye, sem a merő engedelmességnek; itt más a törvény. A Logika szükséges tudomány. A mi grammatikailag hibás, az nem lehet szép; a mi rosszul van gondolva, az nem lehet igaz. Azért tanuljunk logikát; rendszeresen pedig s nem csupán »ex usu«, mint azt azelőtt tették .. .« S megszóllaltatta aztán Erdmannunk Sokra test, Platót, Aristotelest s a sophistákat és az utánok jövőket mind, a kik a gondolkodás tudományáról számbavehető módon gondolkodtak. Kedves professzorunk volt Tsehaekert is. Előadta a XIX. század egyháztörténetét. A legújabbkor szelleme által átlengetett előadásában sokat humorizált; viccelte Rómát s a ki Rómában lakik: a pápát. S mely józan gondolkodású katholikus keresztyén ember venné ezt rossz néven egy munkás, önérzetes s az Isten országát építeni törekvő — ám azért a pápa szemében: eretnek — fiatal protestáns tudósnak, a ki többször személyesen is megfordult Rómában s meggyőződhetett azon támadásoknak szükségességéről és helyességéről, melyeket ezen tanítás óráin, valamint az azóta — Königsbergben, hová kinevezték rendes tanárnak — megírt kitűnő polemikájában Róma ellen ő maga is intézett. Mert hát bizony, a ki támad, az védi is magát. Személyes élményeit, utazási tapasztalatait nem is mulaszfá el bebeszőni előadásaiba, melyek érdekességben ily módon nagyobbra nőitek. Hévvel beszélt főleg I. Napoleon és a pápa harcairól, a nevezetes küzdelmekről, melyekben a hármas korona viselője, a pontifex romanus, a servus servorum dei az államhatalomtól szoríttatván, igen sokat szenvedett vala. Bíborosaitól megfosztották, rabságba hurcolták Savonába, onnét Fontainebleauba, a hol miként egy askéta élt, főzelékkel táplálkozván. . . Napoleon hatalmának elmúlása után azonban dicsőséggel vonul be Rómába újra, visszaállítja a jezsuiták rendjét, kárhoztat mindenféle szabadságot, liberalismust, modern törekvést, állami önállóságot és megátkozza a bibliatársaságokat. A pápa ezen ilyen akciója természetesen előidézte a visszahatást. S főképen az állam volt az, mely ismét s egyre érezte és ki is mondotta, hogy politikailag nem existálbat, ha a korlátlan hatalomra törő Rómát előbb nyakáról le nem rázza. S a mint beszélt, akként cselekedett is. . . Beköszönt aztán IX. Pius kora. A nevezetes pápa; az asszonyok s a nép kedvence! Liberális s konservativ, alkotmányos s absolutista egyaránt, a mint mi használt. A cél azonban az volt: bizonyítani, hogy az egyház isteni, az állam emberi, mely mint ilyen amannak alá van rendelve. S hogy mind e kegyes pápai igazság teljes legyen s betetőzve, kimondatott 1870-ben a pápa infallibilitása, az ultramontanismusnak, a pápai egyeduralomnak netovábbja, (melynél följebb már nem hág, a — pápai — boldogság)! Ismertette historikusunk lelkesen a protestantismus fejlődését is; a lutheránusságot, a kálvinismust, pietismust,, uniót, belső s külső missziót, egyesületi életet, a theologiai irányokat. . . S volt szavának kritikai éle is. Például mikor a liberális protestáns egyletről beszélt, az egylet jelszavairól, melyekért ő nem lelkesedett. Ily jelszó volt például, hogy: »a protestáns egylet nem ismer dogmát