Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-31 / 22. szám

szerezni ? S nem lehet-e attól tartani, hogy a vallás szabad gyakorlatának esetleges életbe léptével, híveink nem szórványosan, hanem tömegesen fognak kilépni, a törvény aegise alatt, az egyház kötelékéből, hogy az elhordozhatatlanná vált súlyos tehertől szabaduljanak? Egyéb szempontoktól eltekintve, már ezek is hathatósan sürgetnek, hogy ne késsünk — legalább a lelkészi fizetés terheinek könnyítése által — az egyházak csoportosítását életbe léptetni. De itt önként előáll a kérdés: vájjon engedni fogják-e magokat az egyházak egyáltalán csoportosíttatni ? Hiszen a tapasztalat azt igazolja, hogy még a legkisebb népességű, és így a lelkésztartás anyagi terheit legsúlyosabban viselő egyházak is, üresedés idején, teljes igyekezettel és buzgalommal ragadják meg az alkalmat, hogy magoknak lelkészt választván, önálló anyaegyház-tartási jogukat továbbra is fentartsák. Sőt nem régiben is volt itt arra eset, hogy egy társegyház, csakhogy önálló anyaegyházzá szervezkedhessék, újabb, az addiginál nagyobb teher önkéntes magára vállalása által igyekezett megszabadulni addigi viszonya kötelékéből.! Arra tehát, hogy egyházaink külön lelkésztartási jogukról önként lemondjanak, úgy látszik, számítani nem lehet. Erre csak abban az esetben lehet remény, sőt alapos kilátás, ha nekik a külön lelkésztartási jog feláldozásáért — hogy úgy mondjam — olyan kárpótlás nyujtatik, mit az élvezett, de elvesztett joggal egyenértékűnek tarthatnak. Ez a kárpótlás pedig önként kínálkozik szamukra a csoportosítással egyidejűleg éleibe léptedendő aránylagos adózási rendszer következtében beálló teherkönnyítés által. A jog elvesztésének kárpótlása lenne hát a kötelezettség kevesbedése, a teher könnyülése. Ez alapon aztán nemcsak remélhető, de várható is, hogy a csoportosítás egyházainkban keresztülvitethetik. Nem a jog csorbítani akarása itt a cél, hanem a lelkészi íizetés terheinek igazságosabb alapra fektetése által az adóteher kevesbítése. Az utóbbi tehát nem akar rekompenzáció lenni azért, hogy az egyházak külön lelkésztartási jogai csorbíttassanak; sőt egyenesen az a főcél, melynek a csoportosítás csak célra vezető eszköze. A csoportosítás életbeléptetése egyenesen azért céloztatik, hogy azon kötelezővé vált nagy egyházi adóteher egy részétől, melyet az ősök vallásos buzgóságból önként vállaikra vettek s hűségesen hordoztak, de a mely alatt az utódok már-már roskadoznak s melyet sokan csak kényszerűségből, zúgolódva emelnek, híveink megszabaduljanak, miután ezen tehernek további fentartása egyházainknak gyengülésére, sőt néhol bomlására vezetne. Azon nemes cél, hogy híveink egyházi terheiket könnyebben hordozhassák, képezi a javaslatnak legbensőbb intencióját, s a cél valósulhatásának csak eszköze gyanánt tekinthető a csoportosítás — már tovább el nem odázható kérdésének felvetése. De vájjon ez a cél elérhető-e azon az úton, melyen haladni Morvay F.lelkésztársam javasolja? Épen nem. Hiszen az ő tervezete szerint, midőn az 1200 frt lelkészi törzsfizetést 10% ötödéves korpótlékokkal 1800 frtra, sőt a 300 frt fuvarátalánynyal 2100 frtra kivánja emelni, nem hogy könnyítené a lelkészi fizetés terheit, hanem súlyosítja; mert a f.-baranyai egyházak nagy többsége a mostani adózási rendszer mellett sem nyújtja azt a fizetést, melyet ő a teherkönnyítés céljából behozandó aránylagos adózás mellett proponál. E tervezet mellett a csoportosítás főcélja merőben illusorius, melyet azzá tesz különösen az a pium desiderium, hogy 16 —44 ezer frt évi segélyt egyházkerülettől, konventtől s az államtól várjunk. Helyesen jegyzi meg azonban ő maga, hogy maradjunk a földön s ne építsünk a levegőbe. Aztán azért sem tartom Morvay .1. úr tervezetét célszerűnek, mert a lelkészi fizetéseknek készpénzfizetéssé statuálása folytán az adózás módja is az eddiginél terhesebbé válnék. A tapasztalás ugyanis váltig igazolja, hogy a földmíveléssel foglalkozó hívek a készpénzfizetést — hol a díjlevél erre van basirozva — sokkal terhesebbnek tekintik, mint az aránylag több értékű termények kiszolgáltatását. Búzája, kukoricája mindenkinek terem, a kinek földje van, de pénze nem. De meg a vallásadónak — ugyancsak az ő tervezete szerint — az állami egyenes adó utáni kivetése igazságtalan is, a mennyiben szem elől téveszti a célt, a minek az aránylagos egyházi adózás behozatalánál érvényesülni kell, hogy t. i. a fennálló igazságtalan adózás helyett — • mely gazdagot és szegényt egyenlő mérvű fizetésre kötelez — az adózási rendszer igazságosabb alapra legyen fektetve. Már pedig a vagyoni állást nem mindig az állami adó szabja meg. Ezer és ezer példa igazolja, hogy a nagyobb állami adót fizető egyháztag — ha birtoka terhelve van — vagyonilag mögötte áll a kevesebb állami adót fizetőnek. Ezek folytán a Morvay F. lelkésztársam által contemplált tervezetet nem tartom szerencsés gondolatnak, minthogy az^ideális légkörben mozogván, nem felel meg a gyakorlati élet követelményeinek. Nem szabad pedig felednünk, hogy e téren nem tabula rasaval, hanem történeti alapon kifejtett, consolidált viszonyokkal állunk szemben, s a tényleges viszonyok józan mérlegezése mellett arra kell törekednünk, hogy ne ideális légvárakat építsünk, hanem az előttünk levő, gyakorlati szempontokkal számoljunk. Én is az aránylagos adózás behozatalát tartom, a csoportosítás keresztülvitelénél, célra vezető eszköznek; de reális alapon, a viszonyok teljes figyelembe vétele mellett, és akként, hogy a teherkönnyítés ne csak elvben legyen kimondva, de valósulást is nyerjen. E célból — kijelentve, hogy a készpénzfizetési adózás helyett továbbra is a mostani gyakorlat szerinti terményfizetést tartom, mint népünk által legkönnyebben elviselhetőt, fentartandónak — hogy az aránylagos adózás behozassék, az adózók négy osztályát javaslom felállítandónak. Az első osztályba lennének sorozandók azon legtehetősebb családfők, kiknek lelkészi adóterhe az eddigi maradna, sem feljebb nem emeltetnék, sem lejebb nem szállíttatnék. A negyedik osztályba jönnének a szegénysorsú egyháztagok, a kisházasok, zsellérek, napszámosok, cselédek, kik a lelkész jaóára fejenként csak egy koronát fizetnének. A két közbeeső osztály hányadát pedig az 1., 2., 3. és 4. számok közti különbség aránya határozná meg. Négy osztályt javaslok eszerint felállítani; nem többet és nem kevesebbet. Többet nem, mert egyházaink híveinek vagyoni helyzetében nincs akkora különbség, mely ennél több osztálynak felállítását indokolttá tenné. Kevesebbet sem, mert az 1-sŐ és 4-ik osztályok vagyoni állása közt mégis nagyobb a köz, mintsem hogy azt egy osztályba lehetne szorítani. Ez a mérték és kulcs aztán minden egyházra nézve egyformán alkalmaztatnék. Önként értetik, hogy egyforma mérték és kulcs alkalmazása mellett szó sem lehet anya- és leányegyházak közti viszonyról, hanem a dolog természeténél fogva társegyházi viszonyok creálásáról, a mostani leányegyházaknak az idők folyamán kifejlett helyzete és állása érintetlenül hagyatván. Társegyházi viszonyok létesítésére gondolok pedig azért, mert a mostani anyaegyházak az eszmének sokkal inkább megnyerhetők lesznek, s a változott viszonyokba hamarább bele fognak nyugodni, ha tudják azt, hogy nem mint alárendelt filiák csatlakoznak