Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-24 / 21. szám

Müvét egészen természetszerűleg két részre osztja. A 18. századot : »a tan megrendítése« (5—12. 1.) s a 19-iket: *a tantisztázó és helyreállító törekvések* századának (16—49. 1.) nevezi. Rövid előszavában bevezető s tájékoztató gondolatokat ád s a felhasznált forrásokról számol be. Egészen helyesen mondja, »hogy merőben egyoldalú dolog, csak egy nemzetnek, bármily vezértényező legyen is az, tárni fel theologiai fejlődését, látni kellene az összes vonalon a hiteszmék sugárzását, a mint azok más-más szinű megtörést mutatnak a felfogó nemzetek gondolat-tükrében*. A némethoni nagyobb bittudósok rajza és irodalma, s általában a német prot. theologia űjabb fejlődése a sajtóból, Sclnvarcz-Kovács művéből s annak kiegészítőjéből, az én legújabb dogmatörténeti tanulmányomból magyar közönségünk előtt is eléggé ismeretes. Nagy hálára kötelezett volna tehát mindnyájunkat Balogh F., ha a német helyett az angol és francia prot. hittudósokat s az oh irodalmát és hitnézeteit mutatja be olvasóinknak. Forrásait is egyoldalúan használja. Schwarz-Kovács és Kurtz kivételével csupa angol és francia forrásból merít. Pedig a német prot. theologia legújabb fejlődésének helyes ismeretét csakis magukból a német forrásokból meríthetjük első sorban. Nem Lichtenbcrgcr vagy Schaff hanem Dorner, Landerer és legújabban Kattenbusch (»Von Schleiermacher zu Ritschl*) művei itt első sorban az irányadó forrásszerü tekintélyek. De különösen egyoldalú az összfelfogása a különböző német theol. irányokról. Szerző szerint »az összes újabbkori elvtusa, nézelharc . . . csak szellőztetés, ide-oda mozgás, kísérlet az egész«. Ellenkezőleg. A 19-ik század dogmatörténete a reformátori alapgondolatok újjáalakításának a története, vagyis felelet arra a kérdésre, rnit nyert a protestantizmus positiv alapgondolatokban a különféle theol. irányok által a 19-ik században? Teszem azt: a vallásfogalom, kijelentés, a bibliai kritika, Jézus élete s ujabban az egyházfogalom tekintetében nagyon is tisztítókig és átalakítólag, sőt épílőleg hatott századunk német prot. theologiája, mely mint ilyen, messze fölötte áll az ó prot. orthodoxia fejletlen theologiájának. Ennyit általában. A részletekben is inkább a XIX. század »tantisztázó és helyreállító törekvései* érdekelnek bennünket. Egy szóval sem említi, hogy p. o. az újabb német prot. theologia kezdete 1799-re, Schleiermacher »vallásról szóló beszédeinek« (s nem »beszédé«-nek) megjelenési évére teendő. Századunk e legnagyobb theologusát s a theologia csaknem összes ágaira kiterjedő befolyását felette egyoldalúan ítéli meg szerző ott, hol őt kizárólag »az alanyi elem, az egyéniség képviselőjének* mondja, s föllépésének »az ellentétek egyesítése« helyett »az elemekre szétbomlást tulajdonítja.* Vagy mit érdekli a komoly theologust, hogy »Strauss egy színésznővel kelt egybe, házassága elválásban végződött ?« (23. 1.). Hibás továbbá a 24. 1. a tübingai kritikai iskola jellemzésénél az a tétele, hogy »Köstlin hallei tanár az ős evangéliumot kereste, el is vált ez iskolától.* Köstlin, a hallei Luthertudós, soha sem volt a tübingai iskola híve és követője. Más Köstlinről van itt szó. A közvetítő theol. iskola jellemzésénél nem szabad fölemlítés nélkül hagyni Müller-nek »a bűnről« szóló nagy monographiáját, Dorner: Hittanát s Beyschlag : Jézus életét. Az >Ev. Bund« pedig nem »60«, hanem eddigelé OOO-nál több iratot is adott ki. »Flugschriften«-jei a fő-és fiókegyletek táborából mindenfelé el vannak terjedve. Nem tudom, mit mondanak lapunk ref. olvasói szerzőnek Böhl Edéről, a híres bécsi dogmatikusról szóló jellemzéséhez. »Valóban ő úgy tekinthető, mint a helvét eredetű reformátió tiszta szellemének oszlopa a német hullámzó theologia tengerén. Promontorium Bonae Spei!« Hittani álláspontját nem érinteni, de mint írót magam is ismerem. Őt, meg róla sokat olvastam. Mint theologiai írót tanáraim kevésbbé vették komolyan, s a stuttgarti Zalin, meg más egyoldalú és szenvedélyes ref. írók sorába tették. Sapienti pauca! »A szabad theologia indítóit* s főleg dogmatikusait is egyoldalúlag és hiányosan ítéli meg a szerző. Több positivumot tulajdonítok nekik, mint csak annyit: »főjellemvonásaik a múlttal és hitvallásokkal szakítás, a közvetítéstől idegenkedés: tehát minden tekintetben szabad mozgás«. Ilase aesthetikai, Biedermann metaphysikai, Vfleiderer spekulatív és Lipsius psychologiai rationalistikus hittani álláspontja nincs kellőleg jellemezve s főbb gondolataiban föltüntetve. Magam részéről az írás elvének és specifikus jelentőségének elhomályosításában látom egyik gyökeres alaphibájukat. Itt még megemlítjük, hogy Hase művét Jézus életéről »Jézus története« címmel kell idézni 1875. kiadásban, s egyáltalában nem tapasztaltam volt hallei tanáromnál Wcllhausennál azt, hogy »már nem áll többé az ev. egyház talaján« (34. 1.). Teljesen téves eljárás a nagyhírű berlini dogmatörténettudőst: Hamaclwt a »szabad dogmatikai theologia* körében tárgyalni, mivel ő a Ritschl-féle, ű. n. göttingai iskola moráltheologiájának és történeti módszerének egyik bevallott illusztris híve és követője. Vagy melyik angol vagy francia orthodoxus műből merítette Ilarnack nagy dogmatörténetének azt a jellemzését, mely szerint >a dogmát a hanyatló hellenizmus theologiai átdolgozásának, az egyházat Plató és Zeno (stoikus phil.) eszméit fentartó intézményül fogja fel« ? Eredetiben idézem erre nézve Harnack saját tételét, mely így hangzik: »Das Dogma ist in seiner Conception und ind seinem Ausbau ein Werk des griechischen Geistes auf dem Boden des Evangeliums« (1. 16. 1). Tehát »auf dem Boden des Evangeliums* keletkezett s fejlődött ki a dogma! Úgy látszik, ezek az idegen források nagyon hiányosan használták Harnack dogmatörténetét 1 »Ritschl és isicolájának« (38—41. 1.) jellemzésénél inkább az irodalmi közlésekben, s a követők és ellenzők pontos megnevezésében rejlik Balogh F. érdeme, míg a Ritschl hatásának megítélésében egyoldalú, sőt tendentiósus. Böhlt e tekintetben illetékesnek egyáltalában nem tarthatom. Böhl és utána Balogh teljesen szem elől téveszti azt, hogy Ritschl moráltheológiája a vallásos-hittani gondolkozásnak ethikai támpontot ád, a legfőbb jót mint istenországát hangsúlyozza, a gyülekezet fogalmát kiemeli, a vallásos hittani ismeret terét megszorítja a modern apologetikának olykor subtilis problémáitól eltekint s a theologia s a bölcsészet elkülönítését következetesen keresztül viszi Ebben rejlik szerintem oka annak, hogy a göttingai iskola theologiája napjainkban oly nagy tért foglal el a prot. közgondolkozásban Németországban és azon túl. Itt még megjegyzem, hogy Kübel, a bibliai realista nem szerepelhet Ritschl követői sorában, s Bender, ez iskolai legszélsőbb követője sohasem »nyilvánította a vallást puszta illusiónak* (41. 1.). Műveiben ellenkezőleg azt olvasom : »Nach meiner geschichtlichen Religions forschung falit die Religión nach Ursprung und Wesen nicht mehr aus dem Wunderhimmel herab als ein höheres Wesen, sondern sie wáchst als ein natürliclies Kinél der Erde, auf der sie geboren ist, in allmáhlicher Entwickelung heran, und gewinnt in eigener Kraft ihre Bedeutung in der Mensc-henwelt*. Ép olyan egyoldalúan ítéli meg fí'rmannt, Hamackot és Kaflant, kik pedig a szerző által nem