Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-10 / 19. szám

ben rajzolja — igyekezett enyhíteni utolsó éveinek ridegségét. Igen istenfélő aggleánv volt. Egyedüli dísze ezüst aranyos öv, kezében a bibliával. Együtt laktak s nem tehető föl, hogy ez a szigorúan kálvinista nő kath. irányú művekkel foglalkozott volna bátyja társaságában. Csaknem biztosra vehetjük, hogy mint egy vigasztaló angyala enyhítette a reámért súlyos fájdalmakat. A Bihari Remete kesereg, panaszkodik, de egyúttal mint bölcsész megnyugszik Isten akaratán s vigasztalást talál abban, hogy a megtörtént dolgon változtatni nem lehet. Erősen érvelvén a szabadakarat létezése mellett, azt az emberi méltóság koronájául tekinti s aztán áttér a lelkiismeret tárgyalására, miközben így okoskodik: »a bennem élő hit ellen hinni lehetetlen, de hazudni lehet. Kényszerítbetné-e hát az egész világ veréssel lelkemet, hogy ne ítéljen és lélek nélkül vegyek magamhoz hitet, olyat, melyet az a részem, hol egyedül lakhatik a hit, magából kirekeszt. Hol maradjon meg nálam ez a hit, mely lelkemben magának helyet nem talál és értelmemben meg nem ülepedhetik?* Ha többet nem idéznénk is, már e rövid pár sor is híven jellemzi az ő meggyőződését és homályosan mutat ama kényszerre, a mely alatt neki más hitet kellett hazudnia. Azért sóhajt így : kényszeríthetné-e az egész világ veréssel az én lelkemet! Nem kényszerítheti. Ő megmarad annak bensőleg a mi volt. Az a külső már csak olyan, mint a festék a porcellán anyagon. Bele égették, de idővel mégis halványul s néha egészen elkopik. Az még maga nem a porcellán. Ezután a Bihari Remete az érzésről, szánakozásról és az igazságról értekezik egy fejezetben. Mivel mi csak azon helyekre fektetünk rövid ismertetésünkben súlyt, melyek Bessenyeinek hitváltoztatására vonatkoznak, mellőzzük az egyes fejezetek ismertetését s csak annyit említünk meg röviden, hogy az iró a maga bölcsészeti okoskodásait és érveit az életből vett gyakorlati példákkal illusztrálja, hogy azok annál könnyebben átérthetők s felfoghatók legyenek. Bessenyei tehát a gyakorlati bölcsészet úttörője gyanánt lép föl. Látszik művén, hogy ismeri Voltaire-t, Rousseaut, de mindamellett a materiaíismustól nagyon távol áll s inkább a rationalismusnak hódol. Bizonyítja azt a »természet veszedelme* című fejezet is. hol az embert a természettel állítván szembe, amaz elsőről azt állítja, hogy az mindent felforgatott. Azt mondja, hogy az ember sokáig élhetne, de élete mődjáv-al gutaütését sietteti. Elkeseredve panaszkodik a remete, a természet újjal mutatja, hogy az emberek egymás segedelmére születtek, azonban gyűlölik, ölik, vágják egymást. Az ember egymásnak irigye, titkos, majd nyilvánvaló ellensége, pedig nem lehet el egymás nélkül. Vizsgálván e fercíeségeknek okait, ily következtetésre jön: »itt olyan hullámos tenger merül föl előtte, melyen kikötő helyet sehol sem talál. Végre mégis, ott állapodik meg, hogy az igaz értelem lehet igazi vezére az embernek. A hol az értelem tévelyeg: ott az ember is okvetlen elbukik. Eztán a »Hirnév« tárgyalását veszi föl, mire kimondja nézetét, hogy a világi dicsőség nevet szül, de valóságos boldogságot nem adhat, de azért az elmétől a dicsőségre való vágyat elvonni nem lehet. Ezen egyetlen vágyódás borítja el a világot bűnnel és országos veszedelmekkel. A jó cselekedetekről elmélkedvén, a reform, egyház hitelvével ellentétben áll, midőn hangsúlyozza, hogy a jó cselekedetek szükségesek a mi megigazulásunkra. Itt, csakis ezen a helyen látszik meg rajta nem a kath. befolyás, de a gyakorlati bölcsészet hatása. Ő itt nem az irgalom Istenét nézi, de olybá tekinti az Urat, mint a ki a jó cselekedetekért jutalmat ád. Nem jut eszébe a világmegváltó Jézusnak áldozata és örök érdeme. Hiszen mi sem vonjuk kétségbe a jó cselekedeteknek szükségét, de első alapul tekintjük a hitet. Ez a gyökér, s ebből önkényt kell kifejlődniük a virágoknak s gyümölcsöknek. A megigazulásról szóló fejezetben ily vallomást tesz : »ha azon tudományt, melyben neveltettem, megragadom, természetemnek okosságával, szokással való hitet soha magamnak többé nem szerezhetek. Majd így folytatja : >szükségből, kényszerítésből, félelemből vallhatom számmal azt, a mit szivemben megvetek/« Szeretné mintegy magát is menteni vallásváltoztatásaért eme szavakban: »legnagyobb oka van állandóul egyben maradni, ha különben sorsának ostorozása változtatásra nem kényszeríti, mely dolog a becsületnek mindig hervadást okoz: az ilyen értelemköteles mégis e világon minden jót elkövetni, mint társaságbeli lakos*. Látszik e sorokból, hogy Bessenyei nagyon megbánta tettét s mindig a jócseíekedeíek palástjába szeret burkolózni. Ezeket tekinti ezentúl az ő vallásának alapjául. Többféle bölcsészeti kérdésre terjeszkedik ki a magyar bölcsész, a kit olvasottság, önálló gondolkodás jellemez. Jól írja müve zárszavában : gondolat-tenger áradt fejemre. Lehetetlen volt nyugodnom, míg le nem írtam. Megvan. Megkönnyebbültem. Csakugyan megkönnyebbülhetett, mert ugy tekinthetjük-e művét, mint a hánykolódó lelkiismeretnek maga mentségét, önigazolását. Bírója a nagy Isten, a világ, tanuk gyanánt az emberek szerepelnek. És ő mindegyik kérdésre Őszintén, meggyőződése szerint felel. Néha maró gúnynyal, néha fájdalmas, keserű érzéssel, de mindenütt erős logikával. Csak ott egy kissé túlérzékeny, hol vallási kérdéseket ölel föl. Belekapaszkodik mint valami szalmaszálba, a jócselekedetekbe s ezekre a kavicsokra épííi föl okoskodása kőfalait. Itt már csakugyan kiderül, hogy maga mentegetőzése végett szedi elő ez érveket s nem a meggyőződés fegyverével harcol. Ott beszél igazán és meggyőző erővel, hol lelkét mintegy föltárja az olvasó előtt, ott a hol nem okoskodik, de mélyen érez, mint p. o. a Bihari Remetéhez csatolt Holmihun: »vizsgáld meg eszerint jól a dolgokat, majd találni fogod, hogy az embernek, a ki 15—20 esztendőt valamely vallásban elért: azt Önkényt elváltoztatni lehetetlen. Ha azért nevelt ember vallását változtatja, arra mindenkor más dologtól erőitettetik, és sohasem fog szíve új vallásához s azoknak embereihez úgy forrni, mint azokhoz, a kikkel nevekedett. Nehéz nekünk édes atyánk, édes anyánk tanításait, édesgetéseit szivünkből kiragadni — megítélheted hát, hány igaz vallását fordított halandó lehet e földön? De legkiválóbban bizonyít a mellett, hogy Bessenyei soha sem lehetett igazi katholikussá, a következő passus: »ha kálvinista vagyok, hogy hiteted el velem a római öreg pápa-püspöknek csalhatatlanságát ? a szentírásból, melyben sem conciliurnot, sem pápa nevet nem találsz ? Mikor két pápa volt, melyet közületek sem tagad senki, mivel magatok írjátok, és egyik pápa felülkapván a másikon, conciliurnot hirdetett, melynek fején ülvén, közakarattal a másikat anti-pápának, ördöngősnek mondotta — mondd meg, melyik volt közülök csalhatatlan? Hol vannak (a bibliában) a szenteknek imádása, csodálatos képei? Hol van a papok gazdagsága ? Hol az utolsó kenet ? Hol a papi nőtlenség ? Hol az olvasó ? Hol a Krisztus testének isteni-emberi természetével való megétele? Hol bizonyítod be ezeket a szentírásból? És így tovább. Napnál világosabb mindezekből, hogy Bessenyei élete fogytáig megmaradt az, a ki volt. Szabad gondolkozású protestáns. Majd későbben meghasonlott kedély. Az élet küzdelmei közben kapott fájó sebeket a bölcsészet balzsamával igyekezett enyhíteni. Elérte-e ezen vágyát, lecsillapodott-e teljesen lelki háborgása? azt nem tudjuk. Elvonultságából, a világból való el zárkózottságából azonban