Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-08 / 10. szám

midőn lemond az apró bibelődésről, tulajdonképen a fiúi szeretet benső melegségét ajándékozza oda másnak. És ba már most ez a szeretet nem marad pusztán az önzés határa között, hanem megterem abban az igaz szeretet­nek is a gyümölcse, nagy következetlenség ezt a kará­csonynak lélekemelő ünnepétől megtagadni. Ha valaki visszaemlékezik az ily ünnepekre, lehetetlen nem éreznie, hogv nem pusztán az ajándéknak, nem a szokatlan csillo­gásnak érezte hatását, hanem volt abban valami meghatott­ság, valami elérzékenyítő. Hogy valami kis árnyéka fel­tűnik itt az önzésnek, az ne riaszszon el senkit, ez már természeti követelmény, minden csak emberi utakon lehet sajátunkká. Az előkészítő-fok után a történeti és katekismusi fokokra vonatkozólag nincs oly szembetűnő ellentét az én nézetem és a fennálló rendszer között, de azért mégis fontosnak tartom azoknak birálatos tárgyalását. A történeti fokra vonatkozólag bevett szokás az, hogy két részre osztva haladunk azon keresztül. Először is tárgyaljuk a bibliai történeteket, azután később jön az egyház-történelem. A bibliai történetek a használt módszer-szerint időrendi sorozatban vannak egymás után tárgyalva. Ez a berendezés már az előbbiekből kifolyólag általam nem látszik helveselhetőnek. A történeti fokon azonban ellenem vethetné valaki, hogy már nem annyira az érzelem melegítése a cél, mint inkább azon ismereti anyag, melyből a dogmatika és a morál felépülhet, tehát nem szükség a fokozatos fejlődés menetét megszakasztani. Annyiban én is egyetértek az ellenvetővel, hogy a törté­nelmi tárgy bibliai részénél, bár fontosságai bír magának az anyagnak az ismerete is — miután a biblia helyes értelmezéséhez ez az első ajtó, — de különösen mégis arra kell ügyelni, hogy ez előkészítő legyen a katechismusi fokra, de már nézetem szerint a tárgyalandó történetek­nek sorrendje csakis attól teendő függővé, hogy vájjon a hittannak mely részét kell előbb tárgyalni. Ha az Isten tudat tisztázandó először, ott. kétségkívül előny adandó az ó-testamentumnak, de higyje el az olvasó, midőn azt mondom, hogy minden theoriától távoltartom ugyan maga­mat, de mégis úgy tetszik nekem, hogy miután én a Krisztus iránt a gyermekben vonzalmat keltettem, első kérdése az lesz, hogy ki is hát az a Krisztus. Vagyis első lépés a Krisztologiának alapul szolgáló néhány történet lehet. Hogy ha pedig a bibliai történetekre vonatkozólag még tüzetesebb elvet keresünk, megtaláljuk abban a fele­letben, melyet a feltámadt kérdésre adhatunk. Ki volt a Krisztus,arra csakis ezt a három feleletet adhatjuk: Istenfia, az emberiség megváltója, Isten országának megalapítója. Hogy az első dogmatikai részt előkészítsem, megtanítanám Jézus csodáit; a második kedvéért, tüzetesebben venném át az ő halálára vonatkozó dolgokat, miket már egyszer tanultak; a harmadik kérdést megvilágítanám példázataival. Ebben a harmadikban elmondanám azon példázatokat is, melyek magát az istenországát tárgyalják nem csak az abban való részvétel feltételeit. Itt a harmadik részben tanítanék egyszersmind oly történeteket is, melyekben a farizeusok, publikanusok, szóval más emberek is szerepelnek, kik nem tudják követni a Krisztust, élénken mutatnék reá, hogy most is ilyenek az emberek. Ha ezt megtettem, akkor a történetek előkeszítették már a dogmatika antro­pológiáját is. Úgy tetszik nekem, hogy itt azután sikerrel lehet felhasználni az ó-testamentumot, melynek minden sora, minden története szinte leheli azt a szellemet, hogy az ember természete romlott és hogy semmit magának nem köszönhet, hanem Istennek. A legelsőtől a legvégsőig ezt mutatják az ó-testamentomi történetek, de nem mutatják ezt élénkebben, mint az isteni kegyelemnek kiapadhatatlanságát, a bölcseségnek és hatalomnak mélységét és nagyságát. József története az eleve elrendezésének, Jákob szenvedése a visszafizetésnek, sok más történet a királyok közül a kiválasztásnak, kitűnő szemléltetői. Azonban amiatt nem támadhat gondolatunk a kiválasztásról, míg a minden­tudóságról, mindenhatóságtól sejtelmünk nincsen, úgy ezen történetek is már az Isten tulajdonságait is éreztetik a gyer­mekkel. Hogy azonban Istennek tulajdonságaira ezek csak rávezetők lehetnek, azt mutatja azon közvetlenség, melylyel érinti a lelkeket azon történeteknek tanúságai, melyek hozzánk közelebb esnek, úgyhogy meggyőződésem szerint az Istenről szóló rész előkészítése az egyház-történelemben érhet véget, mert ezekből kiérzik mindazon végtelen tulajdonság, melyet ember névvel felruházhat ugyan, de fogalmilag meg nem hatá­rozhat positiv úton. Mert pl. Istenről mondhatjuk, hogy a léttel szemben változatlan, de magát e változatlanságot csak érezni lehet, mondhatjuk, hogy mindenható, de ezt képzelni nem, csak érezni tudjuk. Tehát ezen tulajdonságoknak legerősebb támaszául szolgálnak azok az egyháztörténeti események melyek bennünket közelről érdekelnek, hol a szereplők szenvedése a mi szenvedésünk, boldogsága a mi boldogságunkká tud lenni. Ezek keltik föl igazán bennünk Isten tulajdonságainak érzetét. Midőn ezeket elvégeztem, a történeti szakon így át­haladtam a dolog természetéből következik, hogy a kate­kismusi fokon csak tisztáznám ezeket a dolgokat, vagyis felújítva a legjobban idevágó történeteket, ezekből vonnám el a hittani részt, úgy szinte az erkölcsit is. Ha azonban csak ennyit kívánnék, semmit sem tettem volna a világ­nézetre vonatkozólag. Tehát még a fentebbiekre vonatko­zólag annyit mondok, hogy két katekismusi fokot rendez­nék be, az elsőn röviden, bibliai alapon, a másodikban tudományos tárgyak bővítésével tanítanám a hit- és erkölcs­tant. Ezt a második kathekismusi kört tekinteném úgy, mint a későbbieknek alapját. Ebben előkészíteném a gyer­meket, hogy ő maga is vizsgálódjék, de különösen elő­készíteném arra. hogy a mit nem lehetett keresztülvinni, t. i. a vallásos világnézet megteremtését az iskolában, ne tartalmazzon az számára merőben újat, midőn ezt már nem a vallástanító, hanem a lelki pásztor szándékozik elérni. Hogy miként és mivel érhetjük ezt el az így elké­szített alapokon, arról, ha a szíves olvasó türelmét már­is próbára nem tettem, szerény cikkecskémnek második részében fogok szólni. Vásárhelyi József. A nem-állami tanárok nyugdíjintézetéről. (A dunameliéki ref. tanároknak a közoktatási miniszterhez intézett köszönő irata.) Nagyméltóságú vallás és IcözoM. miniszter úr! Kegyelmes urunk! A mély tisztelet és szeretet őszinte érzésével köze­ledünk Nagyméltóságodhoz, mint hazánk tanügyeinek fen­költ szellemű vezéréhez mi, a dunameliéki ev. reform, egyházkerület vidéki tanárai. Mélyen érezzük, hogy midőn nagyméltóságod hazai közművelődésünk templomát erős kezekkel és államférfiúi bölcseséggel építgeti, midőn honfiúi lelkének minden gondját nemzeti műveltségünk felvirágoztatására fordítja, és a midőn ezek mellett atyai szeretetét ev. reform, egyházunk szegénységgel küzdő, de a tudomány és haza érdekét híven szolgáló tanügyére is kiterjeszti: szivünk a hódoló

Next

/
Thumbnails
Contents