Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-21 / 51. szám

eltávozásában keresendő (119.1.), mely alapgondolatok alatt a szabad kegyelmi választást, az akarat megkötöttségét s az »istentelennek* megigazítását érti. Ép a/ért minden, a mit a mi korunk a protestantizmus érdekében ír vagy tesz, hiábavaló. Az idealista Siöcker reményei puszta képzelődések (93. 1.); az »evang. szövetség* Beyschlag ötlete, s tehetetlen boszantásaival csak Rómát erősíti. S miután már nem fénylik a mi világosságunk, föl kellene hagynunk a polemikával (36. L). Társadalmi munkásságunk sem ér semmit sem, az első »evang. socialis kongresszus « azt a komikus jelenetet mutatta, hogy S'öcker hívei Riischl követőivel »ölelkeztek* (91.1.). Sulze (a nagyhírű drezdai pap) gondolatai a gyülekezeti élet újjáalakulásáról sem változtatnak semmit olyan időben, a melynek semmi tekintélye nincsen (93. 1.). A missziónak nincs alapja az írásban; Máté 28. csak az apostoloknak szól, a reformáció előtt ismeretlen s csak a pietizmus erőltetett müve (132. 1.). A Luther-biblia revíziója sem segített az egyházon, s mi több: három helyütt (Gers. 4. 1 ; 8. Zs. 6; Jób 19. 26) az irást meg is hamisította (108. 1.). Csak Luther bibliája és kegyelmi vigasza marad mindvégig, ha mindjárt csak egyes töredékeknél is (98 1.), mely töredékek nyilván csak a Kohlbrügge köreiben találhatók, a melyekhez tudvalevőleg maga a szerző is tartozik (70—72. I.). De a mint Kohlbrügget azért Ritschl »plump, durva és tisztátalan forrásainak ítélte*; épugy az ő tanítványa Wichtlhuus és a hallei fakultáson, hol egyedül hirdette a tiszta lutheri tant. sarokba szoríttatott oly theologia által, mely igazhivőnek mondotta magát, s mégsem az (72. 1.). Ez általános hanyatlásnak okozói mindenekelőtt maguk a theologusok. Századunk a Heg<l~fé\e philosophia »csalásaival s a titokzatos módon elfátyolozott Schltiermacher ámító alakjával (100. és 18 1.) kezdődik, a kiből századunk látszata és ámítása indult ki. »Beszédei a vallásról« Herz, a szép Tizianfejű zsidónő körében keletkeztek, s diadalai azok a fölvilágosodott zsidóságnak a keresztyénség felett, ugy hogy ez »a zsidó sybilla* a mai modern theologia prófétanője (14. 1). Ehhez járul a káromló kritika Strausstól Wellhausenig, mely tudománynak csúfolt maszk széjjelvágta a szent könyvet s a megdermedt egyház tüzébe dobta (58. 1.). Ezek után egyenként előveszi századunk theologusait. Nüzsch a 19. század Spenere, inkább a rhetorika, mint az igazság szolgálatában állott (31. 1.). Beck realismusában is több a szó, mint az igazság (68. 1.); a szellemi dilleláns Tholucknak is voltak complimentjei a rationalizmus előtt (34. 1.); Síirr háretikus theologus a satisfactió tanában (35. 1.); Frank, az erlangeni, sem bibliai, sem lutheri theologus (46. 1.); Luthardt a modern világnézet befolyása alatt áll (47. 1.) s Frankkal egyetemben synergista; Delitzsch igen gyakran zavarja össze a hitet a hitetlenséggel (47. 1.); Grelli nem eléggé bátor némely kritikai kérdéssel szemben (244. 1.) s ugy látszik »liberális «. A Gesenius-tói Beysclilag-lg terjedő »hallei theologia* protestálás a reformáció ellen (72. 1.), s az egyedüli konsequens lutheránus theologus Ströbcl (49. 1.). A reformátusok között is igen sok a háretikus. Igy Ebrard római levelében vad fanatismus észlelhető a szabad isteni kegyelem ellen, s Heppe-ve 1 együtt meghamisítja az óprot. református tant (73. 1). Ugyancsak kijut ez épületes jellemzésekből az ú. n. ^baloldali theologusoknak«. Zahn szerint »annyira ledérek lettünk*, hogy Henke még egy Baur és Weizsackernél is beszélhetett »az Ur adományáról* és azok ünnepeltetésének joga- és kötelességéről (51. 1.). Beim müvein nyilvánvaló módon *agybántalmainak hatása* észlelhető. a melyek oly korán fölemésztették az Ő munkaerejét (55. 1.). Biedermannál is a beteges agy jelenségei észlelhetők (245. 1.). Schweizer deterministikus — pantheista pogányságot tanított, s iratai modern paganismusnál egyébnek nem vehetők (245. 1.). Hasénál minden vallás illúzióvá vált (63. 1.). Weizsacker •»apostoli keresztyénsége«, Weiss és Beyschlag >Jézus élete* s Pfleiderer »vallásbölcsészete*, »dogmatikája«, »paulinismusa« és »őskeresztyénsége* csak jelenségei a protestántizmus folytonos és fokozatos sorvadásának (56. 1.). A ^nyugtalan és agitatórius* természetű Beyschlag csak egyike ama nagyszámú theologusoknak, a kik nyílt pogányságukkal s gyarló embertiszteletükkel a kultura és a keresztyénség összeegyeztetésére törekszenek (36. 1.). A Bitschl féle moráltheologia a legújabb heves kritikák (Pfleiderer, Lipsius, Frank és mások részéről) után nem áll többé azon a magaslaton, a melyen a göttingai tudós egykori kollegái, a giesseni theologusok (Gottschick, Achelis, Krüger. Reischle stb.) föltüntetni szeretnék. Ezek az atyafiak Bismarckot is theol. doktorrá tették, mivel, mint a spekuláció ellensége, maga is a göttingai theol. iskola táborához tartozik. Welihausen s »az ő lármás« társai az ó szövetségből khaoszt csináltak (57. s 96. 1.); Gornill pedig tréfás alakban összefoglalta azt a bolondságot a maga legújabb kompendiumában, a melyet szerző máshelyütt »komédiának« nevez . . . Ezek a tisztátalan szellemek azonban — igy érvel tovább a szerző — soha sem fogják megoldani ezt a legszentségesebb problémát, (57. 1). Bizonyára Zahn sem fogja azt megoldani a maga zopfos gorombaságaival, a melyek az óprot. hittudósok durva szitkozódásaira emlékeztetnek! tíarnack, a »tévtanító* s a »Berliner Tageblatt theologusa* (91. 1.) nevéhez fűződik az apostolicum vitája, ki a többi tévtanítókkal egyetemben Gosslar porosz kultuszminiszter által föltollatott az egyházra (89., 95. és 124. 1.). Schrrmpf esetében legtöbbet »hamisítottak és hazudtak* a Ritschliánusok, s eisenachi nyilatkozatukban teljesen nyilvánvalóvá vált azok zavara. A »geniális« Harnack pláne az evangéliumi tudósításon s az egyházi hitvalláson alapuló szűzies születését a Krisztusnak Hieronymus után »gynákologikus fantáziának* deklarálta, mi ellen császár és birodalom 1892. okt. 31-én ünnepélyesen protestált s a tévtanítókat egyenként és összesen birodalmi átok alá vetette (69. 1.). E ponton Müller K, az ünnepelt boroszlói egyháztörténetiró Harnack dogmatörténete (III. 276. 1. jegyz.) nyomán nyilvánvaló hazugsággal és Harnack tudatos rágalmazásával vádo'ja Zahnt a Schürer-Harnack-féle Theol. Literaturzeitung hasábjain közzétett s általunk is felhasznált bírálati ismertetésében, a mely ellen mind e mai napig nem védekezett. Ugy látszik, az irodalmi tisztesség meg nem fér némely orthodox theologusok fanatikus kiszakadásaival. Könnyen észreveszik másoknál a »szálkát«, de a »gerendát* saját szemükben nem látják. Zahn a maga művének előszavát ezzel végzi: »Könyvemet nem azok számára irtam, a kik az önámításból élnek s bizonyára mély komolyság és nagy fájdalom kisért a jellemzésekben*. Igen helyes, azonban a keresztyén komolyság még nem azonos a féktelen szidalmazással és káromlással, s a ker. fájdalomnak semmi köze a rosszakaratú gúnyolódással! * * Érdekes, hogy B. F. e művet a D. P. L. hasábjain közzétett ismertetésében »tanulságos rajz és tükör«-nek nevezi, »melyben századunk láthatja magát, de a világítás csüggesztő rezgéssel veti halvány sugarait. A mű lehangoltságot kelt, s a dicső remény est-alkony alakjában alig csillog.* Különös az a tétele is: »A magyar protestánsok a német theologia után mennek, onnan élnek,