Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-07 / 49. szám

kátorok segédkezését, pedig az ő hatalmában — a gyónás szentségében — egy olyan felülmúlhatatlan eszköze áll rendelkezésre a hívek megismerésének s az azok lelkéhez és elhatározásához való férkőzésnek, a milyen nekünk még nincs. Elméletben ugy kontemplálták azt a mi atyáink is, hogy a presbytérium legyen a papnak »szeme és füle« a gyülekezeti bajok felismerésében. De ez a mi időnkben már több ok miatt nem lehetséges. Hiába mondjuk azt, hogy ha a presbytérium ma is igazán betöltené a törvény által elibe szabott nemes hivatását, nem lenne semmi szükség a diakonusi intézmény felállítására. De mikor nem tölti be és — legyünk igazságosak — nem is töltheti be. Először is, a presbytérium hatóság, közege az egyházkormányzásnak. A papnak nem szeme ós füle, hanem inkább keze és lába, a kik odaviszik sokszor, a hova ő menni nem akar; vagyis arravalók, hogy a pap ne járhasson a maga lábán és ne intézkedhessél^ a saját kezével. A diakónus pedig a papnak rendelkezésére áll, s az ő intézkedéseihez és utasításaihoz alkalmazza magát. Es ez nagy különbség s a siker érclekében kívánatos is, hogy a lelkésznek olyan adjunktusai legyenek, kik az ő lelkigondozói intentióinak nem felülbírálására, de véghezvitelére hivatvák. Azután a presbytereket választja a nép és bizony sokszor személyes tekintetek, rokoni összeköttetések, vagy más ilyes érdekek befolyása alatt és nem a belső érdem szerint. A diakónust pedig választaná maga a pap legjobb belátása szerint, az ilyen munkára alkalmatosnak ítélt emberek közül, minden egyébre való tekintet nélkül. S ha épen azok közül választana, a kikhez őtet a személyes rokonszenv nagyobb erővel vonzza, vájjon ez a vonzóelás nem szükséges-e ós nem egyik biztosíték-e arra, hogy együttműködésük a gyülekezet erkölcsi javára gyümölcsöző legyen ? Továbbá presbytereknek — kivált városokon — előkelő úri emberek, nem egyszer hivatalnokok is választatnak, a kiknek se kedvök, se idejök nincs azon teendők ellátására, melyeket a diakonusok részére proponálunk. De kisebb községekben is többnyire a falu eleibői — bíróból, tanácsosokból, képviselőtestületi tagokból — telnek ki az egyháztanácsosok, kik éppen nem szoktak jó példával előljárni a szent dolgok tiszteletében, a vasárnap megülésében s ugyancsak rászolgálnak a pap lelkigondozói kemény beszédeire s a diakonusok ellenőrzésére. Nem tudom, más hogy van vele, de én az efajta presbytereknek veszem legkevesebb hasznát, ós ezek szerzik nekem lelkipásztori fáradozásaimban a legkisebb gyönyörűséget. Végül a presbyterség vagyoni felelősséggel is jár. Es igy erre a tisztségre — a törvény intenciói szerint is — szegény embert nem igen választanak. Pedig ki állíthatná, hogy a vallásos buzgóság csak a vagyonos embereknek jutott osztályrészül? Sőt ellenkezőleg a vagyonos ember kényelmesebb is, földhözragadtabb is, közömbösebb is. A pénznek túlságos szerelme miatt — horclás avagy gyűjtés idején — ők sokkal gyakortabban törik meg az Urnák szombatját, mint a kiknek semmijök sincsen. Sok buzgó, kegyes lélek viseli önmegadással szegény állapotját a bogárhátú viskók nádfödele alatt, a kiket az evangélizáció áldott munkája érdekében fel nem használni, hibának, sőt vétkes mulasztásnak tartanám. A diakonusok létjogosultsága tehát a presbyterek mellett kérdésbe sem jöhet. (A mi nem zárja ki, hogy a presbyter ne lehessen diakónus is, ha különben arravalónak mutatkozik.) Azoknak munkaköre egymást érinti ugyan, de ki is egészíti. Mert mi volna teendőjök a diakónusoknak? Az, a mi volt régen: 1. A betegek látogatása. 2. Az egyházközségi tehetetlen szegényekről, árvákról, nyomorultakról való gondoskodás. 3. A vasárnap megszentelésére való felügyelet. 4. Az, a mi a törvény 28-ik § ának első felében foglaltatik: »az egész egyházközség vallásos és erkölcsi életére gondosan felvigyáznia Mert a mi ezután következik, t. i. »a vallásosság és közerkölcsiség hanyatlását mind egyeseknél, mind családoknál célszerű egyluizi eszközökkel erélyesen megg eltolnia, az már a presbytérium hatáskörébe tartozik. A elékányság nem hatóság. Az csak őrt áll ós figyelmeztet, ha valahol ellenséget közeledni lát. A presbytérium aztán intézkedik a védelemről, mert az már az ő joga és kötelessége. Mi módon történjék ez az őrállás, azt most nem részletezem. Csak érzem, hogy halogatni tovább a cselekvést nem lehet; hogy a diakonusok lesznek valahára a mi szemeink és füleink, kik eddig vakon vezettünk vala. Ti, a kik az Apollós lelkét érzitek magatokban, csak öntözzétek buzgón a drága plántát. Az Isten hatalmas fává növeli nektek a parányi mustármagot. Mert ő az ilyen munkától nem szokta megvonni a maga segedelmét. Erdőbénye. Czinke István. A