Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-02 / 5. szám

e szent 102 pezétával és 50 centtel kevesebbet kapott. Ennyit vontak le adóba tőle. Kíváncsi vagyok, hogy a midőn boldogult Simor aranyait a pápának hagyta, vagy a midőn a teméntelen Péter-filléreket szállítják Rómába, a mi fináncaink ki szokták-e venni az államot megillető osztályrészt azokból is?! * * Nem kis meglepetést okozott a római katholikus világban ez év folyamán azon famózus, u. n. »0reglia Amalfitano-pör* is, mely botrányt azóta sikerült a szt. atyának valahogy elsimítani. A kínos incidens veleje abban áll, hogy egy plébánus határtalan kapzsisággal, rablással és közpénzek elsikkasztásával vádolta a pápa környezetében élő Öreglio bibornokot a nyilvános bíróság előtt! A kik a történelemben jártasak, azokat ugyan nem igen fogják meglepni az ilyen esetek; mert hiszen jól tudjuk azt, hogy nemcsak egyes bíborosokon, de — horrendum dictu — magukon a római szt. atyákon is nem egy izben estek meg ehhez hasonló emberi gyarlóságok! S én az Oreglio bibornokéhoz hasonló esetet olvastam az »Intoleranz des kath. Klérus* cimü névtelen könyvben, melyet legyen szabad e becses lapok olvasóinak bemutatnom : »Én csak egy coquette vagyok és nem pap* — igy szólt egykor a hirhedt párizsi Lais-madame Ninon de Lenclos egy régi kedveséhez, ki XIV. Lajos alatt összeesküvésbe bonyolódott, s külföldön keresett menedéket, s ezért tetemes kincseinek egy részét Ninon barátnőjére, a másik részét pedig a párizsi nagy alamizsnagyüjtő jezsuita lelkészre bizta. Ez a lovag visszatérte után a kincsről mitsem akart tudni, tagadta a tényt jezsuita módra, és igy a marquis elveszíté pénzét. Ha ez a zöldülő fával igy történik — gondolá a lovag — mi fog akkor a száraz ággal történni? és soká nem ment Ninonhoz, gondolva, hogyha egy pap megcsal la, egy Lais azt még inkább meg fogja tenni. De Ninon egykori barátja magaviseletén megboszankodva, magához hivatta őt, s igy szólt hozzá : »Marquis! az ön távolléte alatt egy nagy szerencsétlenség történt. Ön elveszíté szerelmemet, de nem pénzét — mondá — és visszaadá neki a rábízott kincset. A marquis egészen meglepetve a Ninon nemeslelküségétől, elheszélte neki, mint sikkadt el pénze, melyet a nagy alamizsnagyüjtő pap (Grossalmosenpfleger) kezeibe tett le. »0h! azon ne csudálkozzék, felelt ő naivul. Én csak egy coquette vagyok és nem egy pap!« Ilyen gyanús eset történt a többek között a bécsi születésü Kiesel Menyhérttel is. a ki evang. sütőmester fia volt, s miután katholizált: pap. majd bécsi püspök s végre biborokot és Rudolf s Mátyás királyok mindenható minisztere lett. Midőn 1618-ban elfogták, 4-00.000 drb aranyat találtak nála egy skatulyában, mi alatt az udvar a legnagyobb szükségben szenvedett. (Merle d'Aubigne 175. 1.) Erről a Kiesel bihomokról jut eszembe a következő történeti adoma is: Taubmaun Frigyes költészeti tanár, Frigyes Vilmos és Keresztély választófejedelmek parasita udvari mulattatója levén (1.595—1613), azt kérdé a fejedelem asztalánál: »Hogyan lehet 150 német szamarat irni öt jegygyei?* — Felelet: CLesel. Magától Kiesel bibornoktól pedig azt kérdé: »Hol nincs az Isten?* Felelet: »Rómában. mert ott helytartója van!* Czékus László. KÜLFÖLD. Németországi egyházi állapotok. A mult számban ismertetett viszonyok között szüksége van a német protestáns egyháznak Beyschlag szerint »a régi reformáció folytatására és tovább fejlesztésére*, amint hogy különben is a reformáció nem állapot vagy megállapodás, hanem folytonosság az egyházban, a melynek egyik hathatós eszközére, »a szabad tudományos theologia szabadságra« van szüksége a terrorizmussal és byzantinizmussal szemben; arra a reformátori szabadságra, mely a jogilag létező külső egyházi törvényeken gyakorolt kritikán alapul, s arra a szabadságra, a melylyel Luther a zsinatok tekintélyét megtámadta, merész ítéleteit a külső kánon felett kimondotta; arra a szabadságra, a melylyel az egyházi traditiót az Írásnak, sőt magát az írást is a hitben elsajátított Krisztusnak rendelte alá. Arra és olyan szabadságra van szüksége, a melyet az evangéliom is megenged, a midőn Pállal, a szabadság apostolával azt tanítja, hogy »más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely egyszer vettetett, mely a Jézus Krisztus. Hogyha valaki épít e fundamentomra aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, pozdorját; mindenek munkája nyilván lészen; mert a nap megmutatja; mert a tűz által megjelentetik és mindenek munkája minémü légyen, a tűz megpróbálja.« Mert ugy igaz az, hogy a mi akár az orthodoxiában, akár más tanirányoan és theologiai rendszerben arany, ezüst és drágakő, azt ugy sem szükséges az emberekre reáerőszakolni, mivel annak munkája magától is »nyilván leszen«, s a mi a modern theologiában fa, széna és pozdorja, azt nem kell erőszakkal eltávolítani, mivel az Isten tüze ugy is fölemészti. A hol Jézus Krisztust és az ő evangéliumát az üdvösség örök alapjának elismerik, ott keresztyénség is található, s ott jogosultsága van az evangélikus egyház létezésének a különböző felfogások és tanirányok mellett is. Csakis e szabadság mellett várható a protestáns egyház egészséges fejlődése Németországban, a melynek »protestantizmusa jelenleg egyrészt a tudományt kerülő pozitivitásnak, másrészt pedig a hitetlen kriticizmusnak a jellegét viseli magán«. S nincs-e igaza Beyschlag tanárnak, midőn ily komor sylvesteri képet fest Németország jelen protestáns egyházi állapotáról? íme lapja, a »Kirchliche Chronik« cimü rovatában bizonyos »episzkopalisztikus velleitásokról« is ir Poroszországban, a melyek szerint a superinte.ndensek •»püspökök és főpásztorok«, a generálsuperintendensek természetesen »érsekek*, a kikkel szemben az ifjú lelkész »caritatis és obedientiae votum«-ot fogad, kik »magasabb fölszentelési erővel« bírnak, szóval: a kiknek szavára — mint egy francia főpap mondotta — »a klérus ügy marsiroz, mint egy regement*. Hol maradt ilyen főpapi nagyságokkal és hierarchiai katholizáló üres püspöki címekkel szemben a fejedelem szegényes laikus episzkopátusa ? jegyzi meg helyesen Beyschlag, s aztán nincs-e a jelen német protestáns egyháznak más teendője, mint játszani üres hierarchiai címekkel és fantáziákkal ? Helyesen nevezte Hartmann e dogmatikus vitézséget és fegyelmet is »neokatholikus«-nak. s melynek útja egyenesen Rómába vezet. E hierarchiás főpapos törekvés az »Apostolikum« vitájában is észlelhető, a melybe 1892. november 25-én