Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-30 / 48. szám

és hegedű, cimbalom és szép zene a vendégeskedéseknél, de mind ez nem történik az Ur dicsőítésére, nem gondolnak ott az Ő keze munkájára. Maga a természet, is dicsőíti a felséges Teremtőt és cselekszi az Ő akaratját, de a világ embere, életének végéhez ér talán, a nélkül, hogy érezné a Teremtő kegyelmét, akaratát és hatalmát: érzéketlenebb valóban a pogány világ lakóinál, a hová az igazság sugára soha be nem hatolt. Mennyire más képet nyújtanak azok a boldog családok, a hol a fohász és a hála szentesíté az élet minden napját; a hol az Isten szavát, Jézus oktatását buzgón olvassák naponta; hiszen már a csecsemő megtanulja kiejteni dadogó ajkával a Teremtő dicsénekét! Ottan béke és szeretet és egyetértés uralkodik; megszilárdul a nemes érzelem, gyöngéd de hatalmas alapon. Vasárnapokon örömtelt szívvel siet mindnyája az Ur házához, hogy részt vegyen a dicsőítés és az ima szózatában. És ne gyalázza, ne háborgassa a dinomdánomhoz szokott világ embere, a kérkedő és a csúfolódó ezen szent foglalkozásokat, mert hiszen meg van írva, hogy a buzgó családoknak ilyetén gyülekezeteiből felszáll az ájtatosság tömjénje az egek urához — saját hazánk boldogulásáért, és az Isten elfogadja azt tőlünk az ő szent fia. a mi Üdvözítőnk nevében«. Igy szól Buchanan. Egy tanulságos esetet említ ez az iró egy kis leány felől, a ki hosszabb látogatáson volt egyik rokonánál, a hol szokásos volt a mindennapi imádkozás. Haza jöttekor kérdést tett szüleinél: »Miért nem imádkozunk mi is ugy, mint azt rokonaink cselekszik ?« A kis leány elérte célját, és a mindennapi fohász szokássá vált ezentúl szülői házánál. »Hiszen«, folytatja a szerző, »minden családfőnek ugy kell magát tekintenie, mint a vallás szolgáját; a család és az összes háztartás az ő gyülekezete, melyért a felelősség őt terheli. A mulasztás bűne okvetetlenül reá nehezülne, mert a szentírás is azt mondja: »Ti urak, a mit az igazság és méltányosság megkíván, a szerint bánjatok szolgáitokkal, tudván, hogy nektek is van Uratok a mennyben*. Egy rövid, szívből fakadó fohász után egy pár zsoltári vers eléneklése, vagy egynehány versnek elolvasása a Bibliából, és végre az Ur imája befejezné a rövid, néhány percből álló ájtatoskodást, és ha ez szokásunkká vált, nagyon megérezzük annak elmulasztását. Mert a fohász kötelességeinkre emlékezteti Deák Ferencz szerint, a leikiesméret a kíméletlen biró, a ki kérdőre von, hogy mi módon végeztük feladatainkat Istenünk, felebarátaink, családunk és hazánk érdekében. * * * Az eddig mondottak nem adnának teljes képet az olvasónak az angol valláserkölcsi élet felől, annyit azonban mégis következtethetünk belőlök, hogy az evangéliumi hitelvek alapján megszilárdult nemzeti szellem azon tényező, melynek az angol nép java hazájának felvirágzását és birodalmi nagyhatalmát köszöni. Kérdjük: Van-e ezen magasztos példában valami, a mi saját hazánkban üdvös tanuságul szolgálhatna a jelenben és utmutatásul a jövőre nézve? Magyarországot némelyek keleti Európa Angliájának nevezik, a szabadság iránti szeretete és azon küzdelmek miatt, miket századokon át kiállott. A Gondviselés a magyart souverain néppé rendelte, hogy hódítson karddal és hogy fensőségi szelleme által vezérszerepel viseljen annyi különféle népfaj között környezetében Érezzen tehát a jövőben ugy, a mint érzett a múltban, mert csak ugy maradhat magyar és szabad, ha meg tud felelni őskori hivatásának, mit ha eljátszana: hatalmát vissza többé nem nyerhetné, mert helyét hatalmas ellenségei fogják betölteni. Nagy előny az, a mit senki tagadni nem fog. hogy a meg nem romlott magyar ember fő jellemvonása a vallási érzelem, melyet a szentírás igéje nemesíteni és fejleszteni van hivatva, utmutatóul szolgálván Jézus élete és példája a kötelesség ernyedetlen teljesítésében mind halálig. Feladatunk tehát magunkba szállani és kérdezni: meg volt-e mindenkoron az igyekezet bennünk lelkiismeretünk szerinti kötelességeink teljesítésére ? Máskülönben mi reményünk lehet, hogy megelégedésben haladjunk földi pályánkon, szolgáljuk hazánkat s a siron tul elérjük azt, a mi után jobb érzelmünk eseng! Az isteni törvények meg vannak irva a szentírásban. Kérdés: tanulmányozzuk-e a szentírást? értjük-e szavait s mindennapi elmélkedésünk tárgyává teszszük-e a szent oktatást, melyet a Biblia tartalmaz ? De mindenekelőtt hiszszük-e feltétlenül, hogy a szentírás teremtő Istenünk nyilatkozata, a ő kiválasztott szolgáinak közbenjárásával? A jelenkornak is az az irányzata, hogy babonás ceremóniákra alapítja vallási érzelmeit, melyeknek értelmét felfogni nem képes. A külsőségeken alapult ily féle buzgóság pedig nem is számítja a Bibliát mindennapi foglalkozásainak tárgyai közé; sok helyütt a római egyház papjai ma is máglyára rakják a szentírást. Az evangéliumi keresztyén azt vallja, hogy ő a Bibliára építi hitét, de ha a Bibliának tartalmát nem ismeri vagy talán nincs is meg a könyv a házánál, avagy ha van, de kritikai szemmel tekint reá, a helyett hogy behatóan tanulmányozná — hogyan épüljön ott a valódi keresztyén hit ? A modern kritikai áramlat a hitet is tudományos keretbe óhajtja szorítani, mintha a sziv érzelmeinek magasztos röptükben korlátot lehetne szabni. És e téren nagyobb érdemet nem szerez magának senki népe előtt, mint a hü lelkipásztor, a. ki a templomban úgy, mint híveinek családi körében vallást tanít a Bibliából s hiven követi a zászlót, a mely alá esküdött. Ellenben nem képzelhetni nagyobb szerencsétlenséget egy gyülekezetre, mintha annak szellemi vezére nem szereti és ennélfogva nem tudja, vagy nem akarja megérteni a hit egyedüli igaz forrását, ugy a mint azt reformátoraink cselekedték — és ha netán a lelkipásztor a szószékről fejtegetné kételyeit a modern felületes vallás-kritika alapján és kételyt támasztana híveiben, ez valódi hitszegés lenne! Hogyan maradjon erős a keresztyén nép hitében, ha kétségei támadnak