Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-23 / 47. szám

tiszta forrásból eredtele, önzés, ábránd, tiszta igazság s tévelygés összevegyülve tűnnek fel ezekben. Voltak azonban oly küzdelmek is, melyeknek képviselői és harcosai tisztán belátták a romlás forrását, az evangélium tiszta és szilárd alapjára támaszkodtak s erre mint egyedül biztosra és szabályosóra akarták visszaállítani az egyházat is. (R. J. Egyetemes egyháztörténelem 51. §.) Hát én nem tudom, de nekem ugy tetszik, hogy e szavak élénken jellemzik a mi magyar reformált egyházunk mostani állapotát. Más ugyan a szelleme, más az alapelve és más a rendszere az evangéliumi egyháznak, mint a romanismusnak, ugy hogy a kettőnek összehasonlítása csaknem istenkisértésnek látszik; azonban vannak mégis olyan találkozási pontok, melyek a párhuzam megvonására följogosítanak. Egyik az, mit tagadni nem lehet, mit szószékben és azon kivül oly gyakran és oly nyomatékosan hangsúlyozunk: hogy t. i. a romlottság árad. a hitetlenség és erkölcstelenség, a szűkkeblűség és szeretetlenség egyházunkban is elfoglalva tartja a szíveket s a mit nem hirdetünk, de ugy van. hogy a szent dolgokkal igen sok visszaélés történik, hogy igen sokszor vak vezeti a világtalant, hogy papjaink közül is találkoznak közönyösek, szemforgató farizeusok és elvilágiasodott individiumok, sőt itt-ott hitetlenek is; presbitereinknek pedig csak egy része áll hivatása magaslatán. A másik közös vonás az, hogy a hivatalos egyház jó idő óta keveset gondol a lelki élet ápolgatásával; elegendőnek tartja az egyházalkotmány építgetését, erösügetését; a hitélet és erkölcsiség fejlesztésében csak elveket hangoztat, csak tervezgetéseknél marad, ha csinál is közalapot vagy ahhoz hasonló nagy alkotást, nem meri azt pusztán egyházi indokolással támogatni — a nemzetiségre is appellál, — hiszen a kálvinista vallás: magyar vallás! Utolsó találkozási pont: az idők jeleinek feltünedezése, mint a másik két bajnak elmaradhatatlan következése ! A vallásujító szekták fellépése, térfoglalása és a romlás több pontjai felett mind sűrűbben emelkedő tekintélyes szózatok, melyek sürgetve sürgetik a hitélet megújítását az evangélizálás által, mind jelek és előhírnökök. Jó lesz Róma példáját nem követni; jó lesz megérteni az idők jeleit és a szózatokat! Nem mondom, hogy a hazai reformált egyházat fenyegető bajok közt is tiszta forrása van mind ama küzdelmeknek, melyekkel számolnunk kell; itt is összevegyülnek: önzés, ábránd, tiszta igazság s tévelygés, Révész Imre szavai szerint, de vannak olyan harcosai is a megindult nagy küzdelemnek, kik az evangélium tiszta és szilárd alapjára támaszkodnak s ez által akarják megtartani vagy megnyerni a lelkeket a Krisztusnak! Ám vigyázzunk, hogy egyszersmind a magyar református egyháznak is megtarthassuk őket! Nem szeretném, ha félre értene a tisztelt olvasó! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar reform, egyház szemben áll a Krisztussal, sőt hiszem és vallom, hogy a Krisztus szellemének és tudományának a legigazibb képviselője lehet a helvét hitvallást követő református egyház, ha a rábízott kötelességeknek hiven megfelel! ... . De hát megfelel-é? A választ abban a körülményben találhatjuk meg, hogy az evangélizálás szüksége előállott. Ez minden ékesszólásnál, minden argumentálásnál jobban bizonyítja, hogy vannak az egyház részéről elhanyagolt kötelességek, vannak mulasztások, vannak visszaélések; meg vannak a romlás forrásai. A tények megdönthetetlenül hirdetik, hogy az egyház, a hivatalos egyház kötelességeit most egyesek, az evangélizálók próbálják magukra vállalni. Vájjon jól van-é ez igy? Vájjon elegendő-e a nyilatkozó lelki szükségletekkel szemben és az egyházpolitikai változások után beálló viszonyok közt a csak egyesek jóakaratától és buzgalmától feltételezett evangélizálás, ha azt a hivatalos egyház nem támogatja tekintélyének egész súlyával; ha az evangélizálást csak eltűri vagy tudomásul veszi, maga pedig •— ily aprólékosságokkal nem foglalkozva — megelégszik azzal, hogy az általa is előrelátott nagy küzdelemre csupán egyházalkotmányának bástyáit erősítgeti, de elmulasztja erősnek hitt várát a szükséges élelemmel ellátni; vezéreit, katonáit fegyelmezni, képezni, kellően fölfegyverezni s beléjök buzgalmat és lelkesültséget önteni! Én félek, én aggódom, hogy református egyházunkat ez eljárás erős megpróbáltatások szirtéi közé vezeti! Mert mire tanít az egyháztörténelem ? As a mozgalom melyet a pápás egyház kebelében az evangélizálók kezdeményeztek s nem maga a hivatalos egyház s a mely mozgalom, mint »reformáció« uj ábrázatot adott a világnak : annak az egyháznak alapjait ingatta meg, mely nem ösmerte el jogosultnak a megindult mozgalmat vagy épen ellentétbe helyezte magát azzal. A reformáció sok visszaélléstöl és botrányos üzelmektöl tisztította meg a pápai egy ázat, de nem alakitotta azt át evengéliumi egyházzá, hanem szakadást idézve elő, képezett uj evangéliumi felekezeteket. Több ujabb felekezet keletkezésénél is érvényesült ez igazság; magyar református egyházunkban is bekövetkezhetik. A história logikáját megmásítani nem lehet. A vallásos iratok széthordják a hirt; az evangélizálás megindulásáról, áldásos hatásáról tudomást szereznek a hívek és pedig kétségkívül a leghívebbek, mert ezek érdeklőcinek leginkább a lelki élet ápolása iránt, ezek járatják a vallásos újságokat s ha ezek látják, hogy náluk, körükben, minden marad ugy, a hogy volt a múltban, ha azon tapasztalatra jutnak, hogy a hivatalos egyház, vagyis az egyház hivatalos organumai : a zsinat, az egyházkormányzó testületek, a lelkészek nem akarnak részt venni az evangélizálás nemes munkájában, nem akarják vagy nem képesek a romlás forrásait felismerni és megsemmisíteni; ha egyszer az evangélizálás hatása alatt fogékonyakká tétetnek a lelkek az evangélium iránt, de azt észlelik, hogy a református egyház irányelvei, intézményei, a hívekkel és pásztorokkal szemben támasztott követelései nem változnak: ne csodálkozzunk rajta, ha egy szép napon épen a legvallásosabb érzelmű híveink odahagyják egyházunkat s vagy alakítanak, vagy keresnek olyan felekezetet, hol nem az anyakönyvezett hitvallás alapján tartják az embert Krisztus követőjének, hanem a hol az ő gyümölcseiből ösmerik meg a fát; keresnek olyan vallásos társaságot, hol az egyházi intézmények nem csupán azért vannak, hogy az egyházalkotmány biztosíttassák, s hogy meg ne fogyjanak az egyháznak teherviselő tagjai s be ne duguljon adóforrása, hanem a hol élő tagokra van szükség. És ha bekövetkeznék az a szégyen, hogy a magyarországi evangélium szerint reformált egyház ilyképen és ilyen okokból elveszítené híveinek bár kicsiny részét is, vagy már meglevő felekezetek kebelébe térve át vagy az ó-katholikus egyház példájára ó-ref'ormátus, helvéthitvallást követő egyházzá alakulva az elégületlenek: ez reformáló hatással lenne ugyan egyházunkra is, mint volt a reformáció a római katholicizmusra, de akkor már késő lenne a reform-munkálatokra kényszeríttetni, az egyszer elszakadt testvéreket többé visszanyerni nem tudnók! Tovább tehát egy lépéssel, egy hatalmas lépéssel! Mozduljon meg a hivatalos egyház is az evangélizálás érdekében s ne engedje arra jutni a dolgot, hogy egyházunk mint oldott hive bomladozzék, de működjék közre, hogy a