Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-26 / 43. szám

másfelől annak elérésére teszek valamit, hogy a theologusok képzésének vezetői a most uralkodó rendszer régi és korhadt kereteibe minél több uj szellemet vigyenek addig is, mig az egyházunkat átlengeni kezdő ez uj szellem sok avult intézménynyel együtt a lelkészképzés roskadt hajlékát is elsepri s ujat teremt a régi épület romjain. I. Legelső kifogásom az. hogy lelkészképzésünk idegen plánta. Semmiféle tekintettel hazai egyházunk sajátos viszonyaira nincs. Az a kérdés, mit hoz az az ifjú ember aki a gimnáziumokból feljő a theol. akadémiára ? Hoz-e mély érdeklődést a keresztyén igazságok iránt? Hoz-e égő vágyat amaz igazságok megvalósítására ? Hoz-e kedvet theologiai vagy épen bölcsészeti alapos kutatásra és tanulmányozásra ? Hoz-e tisztességes bibliaismeretet ? Fájdalom nem. Közéletünkben, a családokban s a gimnáziumokban oly kevéssé hat az evangélium ereje, hogy az ifjak majdnem kivétel nélkül bizonyos csüggetegséggel lépnek a lelkészi pályára, annyival inkább, mert, kivált a belépők java némi kivétellel más pálya felé kacsintgat és nyíltan megmondja, hogy, ha a szegénység sem kényszeríti nem lett volna belőle theologus. Ha hoznak valamit az ifjú emberek, a mi igazán becses, a mit fogódzó pontul meg lehetne és meg kellene ragadni, az a magyar hazafi ság sokszor még határozatlan, de mindenesetre őszinte érzelme. És mit teszünk, hogy ez érzelemnek kellő tápot nyujtsunk s helyes irányba tereljük az ifjú fejlődését? Mit teszünk a végből, hogy a magyar ifjút magyar prot. lelkészszé neveljük? Tanítunk neki mindjárt az első éven bölcsészettörténetet, zsidó nyelvet, meg ótestámenfomi izagogikát. Az izzó szenet, a melyet lángra kellene gyújtanunk, jeges vizbe mártjuk. Igazán, ha határozott szándékunk lenne a még esetleg meglevő lelkesedést lohasztani, nem választhatnánk célravezetőbb eszközöket, mint hogy oly tárgyakat zúdítunk az ifjú ember fejéhez, a melyeknek tanulmányozására egy csepp kedve sincs, a melyek teljesen idegenek reá nézve és unalmasok előtte, sőt a melyekről tudja, hogy az egyháznak legelőkelőbb tagjai közül alig egynehány képes őt azokból a tárgyakból a vizsgálat alkalmával ellenőrizni. És ha kérdezzük, hogy melyik tárgy lenne az, a melyiket oda kellene állítani a lelkészképzés elejére, a melyikkel a hazafias eszmék által áthatott lelket a theologiai tudományossághoz s a lelkészi, a szó legmagasabb értelmében vett lelkészi foglalatossághoz lehetne édesgetni? Kétségkívül a felelet az: a magyar prot. egyház története. Jól tudom, hogy erre felhangzik a figyelmeztetés : Hiszen a VIII. osztályban tanulta már azt a leendő theologus. Tanulta ám a magyar prot. egyház történetének a vázát. Tanult száraz adatokat élő alakok megismerése helyett, eszmék helyett, a nagyfontosságú tények igazi átértése helyett. Azért mikor a theologiára jő, ily szavakkal kellene fogadni: Nézd, feltüntetjük előtted behatóan, alaposan, hogy mit használt nemzetednek az ev. protestántizmus. Megmutatjuk neked nemzeted történetének legfényesebb lapjait. Megismertetünk azokkal a férfiakkal és nőkkel, a kiknek Isten után köszönheted mindazt, a mi előtted kedves és drága; a nemzeti nyelvet és irodalmat, a szabadságot és igazi hazaszeretetet. Ezektől tanuld meg, milyen az igazi hazaszeretet. Hogy az nem frázisokban, ömlengésekben, fellobbanásokban áll, hanem becsületes, jóravaló keresztyén életben. És ha az első év végén azt a következtetést vonjuk ki. hogy mind az a szép, dicső és boldogító, a mit az ev. protestántizmus a nemzet életébe beoltott, az evangéliomra, a Krisztusra vezethető vissza a ki a theol. tudományosság rengeteg erdejének középpontja, ki tagadhatná, hogy az ifjak közül nagyon sokan találkoznának, a kik teljes készséggel és odaadással hatolnának be a theol. tudományosságba s érdeklődéssel viseltetnének minden iránt, a mi az evangéliumra vonatkozik. Mindebből azonban nem az következik, hogy a theologiai oktatás folyamán már ne vegyük tekintetbe az ifjúnak magyar voltát, magyar érzelem- és gondolatvilágát, hanem ellenkezőleg az, hogy mindent megtegyünk a magyar nemzeti szempont érvényesítésére. Gondoskodnunk kellene a gyakorlati tárgyak tanításánál arról, hogy az ifjak nemzeti érzületét helyes irányba vezessük és megértessük velők, hogy a magyar református lelkész akkor lesz igazán jó hazafi, ha a reábizottakat a bibliai világnézlet virányaira vezérli, ha gondoskodik arról, hogy hivei közül egy se vesszen el, hanem inkább mindeniknek szive Isten iránti bizodalommal, a Krisztus iránt hűséggel, a tisztességes és szent életre való vágyódással, önzetlenséggel és áldozat készséggel legyen tele. Hogy e célokat a lelkész megvalósíthassa. a gyakorlati studiumok körében alapos megbeszélés tárgyává kellene tenni, hogy mily különös nehézségek állanak épen a magyar lelkész előtt, hogy micsoda fogódzó pontokat találhat a Krisztus szolgája a magyar nép lelkületében és szokásaiban, hogy mily s a menyiben szükséges uj módokkal és eszközökkel lehet a magyar nép szivéhez férkőzni. Az elméleti tárgyak tanítása közben is több tekintettel kellene lenni arra, a mit a magyar vallásos kedély és a magyar theologiai tudás termelt, másfelől felkellene szabadítani magunkat az idegen nyakatekert theoriák uralma alól, a melyek nemcsak a magyar nép egészséges józan eszéhez nem illenek, de bizony külföldön sem szolgálnak a protestáns egyház erősítésére. Mindent összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a magyar református egyház s a magyar ifjúság lelki életére s életének törvényeire való figyelemmel kellene kezdeni és folytatni a theologiai oktatást. II. A magyar nemzeti szempont érvényre emelése azonban egymagában még nem elég. Valóban nemcsak arra kell tekintenünk, hogy kit nevelünk, hanem ha céltudatos oktatást akarunk létesíteni, arra kell igyekeznünk, hogy az oktatottak minden lépten nyomon kiérezzék és pedig örömmel és lelkesedéssel érezzék ki, hogy nagy és dicső cél felé viszszük s arra neveljük őket, hogy a ker. munkásság terén központi jellegű, irányzó működést fejthessenek ki. Ezt azonban most nem érezhetik ki, mert a lelkészképzés is nyög az általános elernyedésből származó helytelen felfogások súlya álatt. Mi ma e tekintetben az ideál ? Az, hogy a theologusnak előbb jó sokat kell tanulnia, egy sereg vizsgát tennie s azután kibocsátja az egyházi hatóság a mint mondani szokták, a Krisztus szolgálatára, az Isten országa terjesztésére. Arról nem is szólok, hogy sok tanulmány, jól megállt vizsgálat magában véve még nem nyújt biztosítékot a felől, hogy az illető csakugyan terjeszti-e az Isten országát. A fő baj abban a hamis, a keresztyénségnek minden gondolatával ellentétben álló felfogásban van, a mely szerint az Ur Krisztus szolgálatára csak a lelkész van elhiva és pedig attól a perctől kezdve, a melyben a papi vizsgát letette vagy esetleg a melyben felszentelik. Hiszen szépen hangzik, a mikor felszentelési beszédekben dicsőitik a lelkészi pályát, mint a melyen nem a földi érdekeknek, hanem örök céloknak állunk szolgálatában s embertársainknak nem földi javát, hanem örök idvességét munkáljuk. Csakhogy