Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-26 / 43. szám

bölcsességét. Azokat, a kiknek birtokában van, épen olyan magasra helyezi a közönséges emberek fölé, mint a miiyen magasan állanak a közönséges emberek az oktalan állatok felett. Az isteni lélek által fogékonynyá tett ember ennek segítségével az emberi gyarlóság előtt ismeretes dolgoknál végetlenül fenségesebbeket felfog és megért. Milyen csudálatos, milyen szent ez a bölcsesség; Isten, hogy az embernek adhassa, maga lett emberré; a halhatatlan, hogy nekünk megtanítsa, halandóvá lett. Kimutathatta volna-e az Ur hozzánk való szerelmét jobban, mint örökéletről szóló beszédjének ajándékával? Fűzhetett volna-e valami bensőbb és erősebb kötelékkel magához, mint azzal, hogy emberré lett, mint mi. Uraim: én csak méltányolni tudom, ha dicsérjük a többi tudományt, ha csudáljuk a dialektikát, a természetbölcseletet, az ethikát haszunkra. való tekintettel, de ki merészelné ezeket valami módon összevetni azzal a másik philosophiával, a mely értésükre adja azt, a mit a többi oly régóta keres és sohasem talált meg .... az Isten akaratát. És melyik az a keresett, de meg nem talált akarat, a melyet a keresztyén philosophia feltár előttünk? Ez az akarat a következő szavakban foglaltatik: Egyedül az Istennek kegyelme old fel a bűnök alól: a szt.-lélek, a ki a lelket megszenteli, az örökéletet megszerzi minden keresztyénnek meg van igérve. Ha akad valaki közülünk, a ki ezt a tudományt nem becsüli többre minden másnál, azt kérdezem tőle, hogy mit becsül sokra? Ha arról van szó, hogy az ember lelkét megörvendeztesse, nyugalmat szerezzen magának: a keresztyén philosophia ezeket a csudálatra méltó javakat bőséggel szolgáltatja és megszelídíti — mintegy üdvhozó zabolával — lelkünknek háborgó indulatjait. Uraim! mennyire örvendek, hogy a tisztség, melyet viselek, alkalmat adott annak kijelentésére, hogy iiyen nagy az ev. méltósága és dicsősége«. Ezután a bevezetés után, a mely a hallgatók nagy része előtt különösnek látszott, a rektor kijelenté, hogy a szokáshoz hiven most már áttér az erre a napra rendelt ev. rész magyarázására. »De előbb« — mondá — »emelkedjünk fel lelkes imádságban Krisztushoz, a végtelen jósághoz, a határtalan nagysághoz, a ki az igaz, az egyedüli közbenjáró az Atyánál, hogy az ő gyümölcsöző lelkével világítsa meg a mi értelmünket, hogy a mi egész beszédünk őt dicsőítse, őt érezze és az ő képét tükrözze vissza ugy. hogy ez az isteni szabadító a mi kebelünkbe hatolva lelkünk az ő mennyei kegyelmének harmatjában fürödjék.« Ezután a lelki szegények, a háborúságot szenvedők és az igazságot éhezők és szomjúhozok boldogságát fejtegette a rektor. Ez a beszéd — a melyhez hasonlót egyetemi megnyitáson még nem hallottak — különböző hatással volt a hallgatókra. Némelyek tetszéssel fogadták, de sokan — különösen a papok — kemény beszédnek tartották és hangosan adtak kifejezést megbotránkozásuknak. A kegyelem, az Istennek bünbocsánata, a szent Lélek: ezek mind benn voltak a rektor beszédjében, de a búcsúról, a vezeklésről, a cselekedetek érdeméről egy szó sem volt abban. Azután nem azt mondotta-e a rektor, hogy Krisztus az egyedüli, igazi közbenjáró; mi marad hát akkor Máriának azonkívül, hogy a Megváltónak anyja. A mindenszentek napját választani annak kifejtésére, hogy egyetlen közbenjáró van, ez oly szentségtörés, a mely büntetlenül nem maradhat. Az egyetemet fellármázták a theologusok. »A válságnak ideje bekövetkezett — mondák — ha engedünk, a római tanok eltűnnek, hogy helyet adjanak a tévtanoknak: a szakadárság terjed, ha megakarunk tőle szabadulni, egyetlen csapással kell agyonütni.« A theologia és a jog küzdöttek az orvosi és philosophiai fakultás ellen. Pápaság, tradíció, engedelmesség volt az egyik pártnak jelszava; ev. philosophia, szavad vizsgálódás, szabadság volt a másiké. Mi lett a küzdelem eredménye? Kopnak bár a törvény szerint az egyetemi tanács tagja felett csak az egyetemi tanács ítélhetett, a parlament halálra üldözése elől kellett menekülnie. Mint valami gonosztevőnek fejére 300 tallért tűztek ki jutalmul, ha valaki élve, vagy halva kézrekeríti. Kopot elszalasztva, Kálvint vétette üldözőbe a parlament és a bűntető biró. Az árny kisiklott kezeik közül, a testet akarták megfogni. De a gondviselés másként határozott. Kálvint abban az órában eresztették le barátai lakása ablakán s mentették meg a biztos haláltól, a melyben a büntető biró őt már ugyanabban a házban halálra kerestette. Hctypál Benő. BELFÖLD. Reformáljuk a lelkészképzést! A reformáció emlékünnepe arra int, hogy egyházi életünket folyton reformáljuk. A lelkészképzés pedig anynyira központi s kiváló fontosságú tényezője egyházi életünknek, hogy ezt amannak újjáalakítása nélkül nagyon kevés reménységgel reformálhatjuk. És épen arról akarok egy pár szót szólni, hogy lelkészképzésünk is nagyon alapos és gyökeres reformra szorul s egyúttal igyekezni fogok néhány szóval az irányt is megjelelni, a melyben meggyőződésem szerint, a reformnak valósulnia kell. Azt hiszem, ma már mindenki belátja, hogy azok az intézkedések, a melyeknek következtében theol. akadémiáink pár évvel ezelőtt némi változáson mentek keresztül, csak nyesegetések voltak a lelkészképzés fáján. Pedig halaszthatatlan kötelesség, hogy egészen uj erőket vigyünk a fába. Egészen uj szellemre, uj rendszerre, szóval valóságos reformra van szükség. Jól tudom, hogy az egyénektől sok függ. Jól tudom, hogy buzgósággal s egyházunk java iránti érzékkel a most érvényben levő rendszer keretei között is sokat lehet tenni ép a rendszerből folyó bajok orvoslására. De bizonyos, hogy minél előbb hozzá kell látnunk ama rendszer megszüntetéséhez, a mely gátat képez s nem alkalmat nyújt a helyes célok megvalósítására. Én abban a meggyőződésben írom e sorokat, hogy ha rámutatok lelkészképzésünk kirivó hiányaira, másfelől megjelölöm a vezéreszméket, a melyek szerint lelkészképzésünk menetét megváltoztatni kellene, akkor kivált, ha meghallgattatásra találok, egyfelől a gyökeres reformnak a maga idejében leendő végrehajtására,