Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-19 / 42. szám

A 466. §. második bekezdése, mely igy hangzik: »kivételesen alkalmazhatók rendes tanárokul oly egyének is, kik a tudományos irodalom terén, vagy a tudomány gyakorlati mivelésében kiváló bizonyságát szolgáltatták az illető szakban való képzettségüknek. Ily egyének azonban alkalmazásuk esetén tartoznak 3 év alatt a tanképesítő vizsgálatot letenni*, ellentétben áll a középiskolai törvény 29. §-ának határozmányával. Az 1883. XXX. t.-c. 29. §-a értelmében ugyanis rendes tanárul csak tanárképesítő vizsgálatot tett egyén alkalmazható; a 30. §. szerint pedig, mig valakinek tanári oklevele nincs, csak helyettes tanár lehet. Ennélfogva a 466. §. második bekezdése mint egy érvényben álló törvényes határozmánynyal ellenkező intézkedés törlendő volna. A 495. §-ra, mely azt rendeli, hogy a tanítás rendjét, rendtartását az egyházkerület szabályrendelettel állapítja meg és e szabályrendelet a konventnek bemutatandó, meg kell jegyeznem, hogy a jogakadémiák tanrendje jóváhagyás végett a közoktatási kormányhoz felterjesztendő. Ez ugy volt eddig is és ezt az 1890/91. XXVI. t.-c. alapján is követelni lehet. Ennélfogva a szóban levő 495. §. végpontja azzal lenne megtoldandó, hogy »azon tényleges gyakorlat azonban, hogy a jogakadémiák tanrendjei a vallás- és közoktatásügyi miniszternek bemutatandók, a fennebbiek által érintetlenül hagyatik és fentartatik.« Egyházaink állami dotációjának kérdéséhez. A mult évi költségvetés tárgyalása alkalmával néhai Irányi, Ugrón G. és Apponyi felszólalására megígérte az ország kormányának elnöke, hogy a két evang. egyház állami segélye emeltetni fog A protestántizmus annyi kulturális terhet hordoz, oly eminens nemzeti missziót teljesít, hogy kormányunknak ezt az igéretét általános helyesléssel fogadta a képviselőház minden pártja és az ország hazafias közvéleménye. Egyes felszólalók és a hazafias sajtó azt a beváltatlan váltóját is szóba hozták a magyar államnak, melyet ez a prot. egyházak javára az 1848. évi XX. t.-cikben kibocsátott és elfogadott. Képzelhető nagy érdeklődéssel vártak a jövő évi költségvetést, hogy lássuk ennyi igéret után mennyi segítségben részesíti a magyar állam azt a két hazafias egyházat, mely neki múltban és jelenben annyi kulturális és nemzeti szolgálatot tett és tesz s melynek gyülekezetei a rájok nehezedő egyház- és iskola-fentartási óriási terhek alatt helyenként már-már roskadoznak. S mit tapasztalunk? Azt, hogy a szép igéret üres szó maradt, az egyházak államsegélye a jövő évi budgetben egy fillérrel sem emeltetett. Az állami segély arányosított felemelése helyett kapott a két prot. egyház közalapja 100 ezer forint segítséget kárpótlásul a dugába dőlt sorsjegy kölcsöneért, melyből annak idején milliókat vártak. Meg kell vallanunk, hogy az államkormány ezen intézkedése keserű csalódást okozott protestáns köreinkben. Sajnos, hogy a kormány Ígéretei kezdenek »meddő ígéretek« lenni. Ennek az elégedetlenségnek éles kifejezést ad az a vezércikk is, mely a »Magyar Hirlap« október 9-iki számában látott napvilágot. A kissé éles hangú, de alapgondolatában helyes cikk egész terjedelmében így hangzik: »Meddő Ígéretek.« A képviselőház pénzügyi bizottsága még a héten veszi tárgyalás alá a kultuszminisztérium költségvetését. El fognak fogadni mindent, kivéve természetesen azt, — a mi nincs benne a budgetben. És nincs benne egy csomó — meddő igéret. köztük a protestáns egyházak államsegélyének felemelése. Marad minden a régiben. Igaz, hogy a tavalyi költségvetés tárgyalásánál sürgette a felemelést Apponyi, megígérte Csáky és Wekerle, hanem az olasz példabeszéd szerint del detto al fatto c'é un gran tratto, s a mi szeretetre méltó kormányunkat már az egész ország olyannak kezdi tartani, a mely felette bőven van ellátva azzal a jeles tulajdonsággal, a melylyel, közhiedelem szerint, a pokol tornácai vannak kikövezve. Csáky miniszter urnák is világos szerencsétlensége, hogy az ő babérai bőven teremnek ugyan a politikai küzdtéren, de csengő pénzre átkozott fukarul vannak beváltva. A nagy budget-emelkedésben szerény 600,000 forinttal participál, dacára annak, hogy az ő egyházpolitikai reformjai adják meg a kabinet színpompáját. Mi csoda aztán, ha ebben az alig félmilliós emelkedésben elvész aztán a sok szép kilátás, marad a divatos loyalis kifejezés szerint meddő ámítás, üres igéret. Azt hiszszük, hogy felette komoly a hiba, melyet eszel a fukarsággal elkövet a kormány. A mulatságos jelenet bekövetkezett ugyan, hogy a véletlen szeszélyéből a kormány egyik hivatalos benfentese, Zsilinszky Mihály főispán a bányakerületi lutheránus közgyűlésen épen akkor indítványozta az államsegély felemelésének abszolút szükségét, a mikor felettes kormánya hivatalosan jelentette ki, hogy biz azt mégsem csinálja; az ilyen jelenet roppant épületes is a kormány tekintélye szempontjából, de átkozott keveset ér a nyomorral küzdő két protestáns egyháznak. Mert a helyzet az, hogy az 1848-iki XX. törvénycikk elvi határozatot mond az összes protestáns egyházi és iskolai szükségletek állami fedezésére nézve. Ezen elvnek keresztülvitelét 1859-ben maga a protestáns egyház gátolta meg, feláldozván az anyagi jóllétet hazafias érzelmeinek és remélve, hogy majd megkapja jogos igényét a magyar kormány kezéből. És jött a szerencsétlen részletfizetés, a melyet még meg is nyirbált a Kerkápoly aera szerencsétlen helyzete és a melytől minden jobb igéret dacára nincs eltérés ma sem. Időközben pedig átkozottul megváltozott a helyzet. A protestáns egyházak javára a törvényhozás által engedélyezett sorsjegykölcsön beleveszett a pénzpiac hullámaiba. A határidő lejárt s a dolog nem volt megvalósítható. A szükséglet horribilis módon megszaporodott. Egyes egyházak állami összes terheiknek két-háromszoros összegét fizetik egyházi szükségleteik fedezésére. Es nem lehet, hogy 84*