Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-28 / 39. szám

vonatkozásai, minők a házasságjog és anyakönyvek, továbbá az interconfessionalis vonatkozások kérdései ne egyik vagy másik hitfelekezet egyoldalú dogmatikai felfogása szerint rendeztessenek, hanem azon általános jogi és humánus szempontok szerint, melyekben minden ker. felekezet egyet ért. Ez különösen olyan sokvallásu országban fontos, milyen a mienk, hol a római dogmát ráerőszakolni a felében más vallású lakosságra a lelkiismereti szabadságnak legfrappansabb megsértése s ezzel a vallási békének állandó megzavarása volna. jEgyházi szempontból a javaslatokból kétségkívül némi jogmegszorítás származik az egyházakra, vagy mint Szilágyi D. mondja: »a reformtörvények a történeti egyházakat, tehát a mienket is, megfogják próbálni«. Ámde itt félelemre csak annak van oka, a melyikben a belső meggyőződés oszlopai gyengék. Nos hát én nem féltem egyházaink és híveink többségét. Ezekben még él az evangéliumi erő, a »szellemi erő, a hitbuzgóság, a hitért való áldozatkészsége a mint ezt Tisza K. is kiemeli s a mit oly jól esik ily tekintélyes helyről hallanunk és bizonyára volt és lesz alkalom tapasztalnunk is. S ha a buzgóság és áldozatkészség, ez az »egy szükséges dolog« lankadni kezd: akkor ne felejtkezzünk meg ama másik vezérférfiu bölcs tanácsáról, mely ekként hangzik: »Egyre kérem az urakat: gondoljanak a hívekkel, az egyénekkel; ne csak a templom, hanem az élet is kösse össze velünk, mert ezen belső összeköttetés nélkül külső segítségre hiába támaszkodnak«. íme az általunk sürgetett evangélizáció, megerősítve egyházunk két oszlopos tagja által. Vegyük szivünkre a bölcs és időszerű szavakat, foglalkozzunk híveinkkel minél többet a templomon kívül is: személyes érintkezéssel, egyesületi tevékenységben, sajtó utján és mindazokkal az eszközökkel, melyek a helyi viszonyok és szükségek szerint a legalkalmasabbak. Az evangélium isteni erején nyugvó meggyőződés a legjobb törvény, a legbiztosabb védelem és a legbölcsebb egyházpolitika a válságok és megpróbáltatások között is! Sz. F. A pápa legújabb eneiklikájához. A pápa legújabb encyclikáját méltó elbánásban részesítette a klerikális érdekektől független hazafias sajtó. Hiába enyhitgették annak értelmét szépítgető magyarázatokkal magas állású papok Bécsben és a kúria sajtója Rómában: a nemzet közérzülete egyértelmüleg tiltakozik az ellen, hogy hazánk belügyeibe Róma annyira bele nyúljon. De különösen tiltakozunk a római beavatkozás ellen mi, evangeliumi hitvallású magyarok. A mindkét hitvallású evangélikus magyarok sohasem ragaszkodtak az apostoli székhez, nem ragaszkodnak ahhoz ma sem; sohasem viseltettek szeretettel a pápai szék iránt, nem viseltetnek az iránt szeretettel ma sem, s igy ezeknek nem volt soha, nincs ma sem szükségök a római pápák atyai jó indulatára. Tiltakozunk tehát Róma azon nyilatkozata ellen, mely szerint a magyarok állandó ragaszkodással és szeretettel viseltetnek az apostoli szék iránt! Avagy talán Rómában nem tartják magyaroknak a mindkét hitvallású evangélikusokat? Ezen feltevés ellen az a tény szól legerősebben, hogy az evang. reformátusok 97°/0

-ban magyarok e hazában s hogy ebből folyólag a mi vallásunkat magok a római katholikusok is magyar vallásnak., a mi egyházunkat magyar egyháznak nevezik. Mi magunk azért sohasem engedjük meg, sőt inkább ellene munkálunk annak, hogy a pápa különös szeretetének és jóindulatának bizonyítékai a magyar nemzeten megláttassanak, mert azok e nemzet üdvére és boldogulására sehogy sem szolgálnak. A magyar nemzet üdvére és boldogulására csak azon kérdések vonatkoznak, a melyek a legutóbbi időben is, a vallásos béke és nyugalom biztosítása végett hozattak elő s a melyek nemcsak fel nem izgatták mindenkinek lelkét, sőt inkább a legnagyobb megnyugvással töltötték el a mi lelkeinket; nem ezen kérdések eldöntése az a veszély, a mely a vallásos békét és nyugalmat manapság fenyegeti, hanem a »tisztelendő testvérek« azon fáradozásai, a melyek a római pápa legújabb tanácsainak, várakozásainak minden tekintetben meg fognak felelni! A mi Magyarország különböző hitvallású lakosainak kötelmeit általában illeti, különösen ma, midőn a legüdvösebb s legboldogítóbb állami intézményeket olyan hevesen és olyan ravaszul ostromolja a római pápa, mindenekfelett szükséges, hogy minden honpolgár komolyan s alaposan fontolja meg, miszerint az ország nyugalmának, békéjenek biztosítására mi sem szükségesebb, mint az, hogy a vallás szabad és sértetlen legyen az államban; mi sem fontosabb, mint a lelkiismeret szabadságának hív megőrizése. E tekintetben az a fődolog, hogy midőn I. István királyról van szó, ne csak a tőle nyert hitvallás jöjjön tekintetbe, hanem első sorban annak a hazának közérdekét tartsuk szem előtt, melynek koronáját ő viselte legelőször, s hogy az ezen haza határain belül élő nemzet és hitfelekezetek békés felvirágozását nem a római