Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-21 / 38. szám

BELFÖLD. Pár szó az Adalékok kritikájára. Az Illyés Endre ur vergődő és erőlködő válaszára, hogy hosszadalmas ne legyek, csak néhány megjegyzést teszek.* Kijelentem, hogy kritikája által adalékaimat, illetve korábbi nyilatkozatomat megcáfolva egyáltalában nem látom, s igy azt minden pontjában fentartom. A nazarénusokat, ha valaha megérzik, hogy pap nélkül is megélnek (mert csak erről volt szó), igenis »résztvevő szívbe* fogadom s üdvözlöm ép ugy, mint üdvözlöm az emberiséget ama messzi jövőben, mikor a papok önző uralmától megszabadul. Hogy az előttem való jelentkezést Hódmezővásárhelyen is alkalmazni akartam volna: nem emlékszem; de ha tenném, joggal tenném. Hogy Illyés ur »panasz és jajszó nélkül« veszi tudásul a kitéréseket, ezt elhinném, ha elébbi levele, melyet egy pár kitérés fölötti keservében irt, meg nem cáfolná, és, ha nem hallottam volna, hogy az egyik ily alkalommal tényleg sirt is. A könnyek, ha nem krokodilok, mindig becsülendők, s igy én sem hibáztatom érettök. Hogy a dunántúli kerület döntvénye nem zsenirozza, azt elhiszem; a kálvinista önteltségtől mást nem is várhattam; miért is zavarná az a tény, hogy az igazság, a jog és a törvénymagyarázat máskép hangzik a Dunán tul, mint a Tiszán tui! ? Felsőbb hatósága helybenhagyta, ennek pedig bizonyára igy volt elöre-elrendelve, és ez elég lehet. Hanem azért azt a pár embert én ma is unitáriusoknak tartom. Abban a többszörös tandíj kirovásban, még ha az az Illyés ur leírása szerint történt is, nem találok semmi emberiest. A református egyháztanács gondolkozó embereit nem a humanitas, hanem a bosszúállás üldöző szelleme vezérelte. Hogy hiveim az áldozathozatalba beleuyr altattak, ezt most hallom először. Ugy látszik, egy kis ravaszkodás akar lenni ez az egész okoskodás a nt. ur részéről. Elkésett vele. A jóltevésben és áldozathozatalban csak az irigység és rosszakarat szokott keresni nemtelen indokodat. A »gonosz nyelvek« beszédére nem sokat adok. Hogy az önkéntes kepefizetési rendszert, mint amolyan »vemhes, nem vemhes-féle elvtelenséget«, a református egyház aligha be fogja hozni, ezt megengedem, mert jól tudom, hogy a református papok (tisztelet a kivételeknek!) inkább a vemhest választják. Annak az Egy jó reformátusnak (Lásd e Lap M. számát) is mondok egy pár szót. Mi is az egyetlen biztos fundamentumon állunk, a Krisztusén, de nem a természetellenes csudák és elavult dogmák, hanem a történelem (Dehogy a történelem, csak a képzelődés. Szerk.) Krisztusáén ; és pedig nem azért, mintha ő benne maga az Isten jelent volna meg, hanem azért, mert mint ember ő maga is az emberi természet alapján állott, ennek lelki tulajdonait, istenies elemeit tüntette fel lehető fényben és tökéletességben. Ezért tartjuk ők mesterünknek, s követendő és követhető útmutatónknak és példányképünknek. Csak szűkkeblű elfogultság tiltakozhatik az * Ezt a néhány megjegyzést az >audiatur et altéra pars« elvénél fogva közlöm. A vita érdeméhez nem szólok, de hangját és modorát, mint kíméletlent és igazságtalant helytelenítem. Minden felekezet lelkészében tisztelem és nagyra becsülöm a hittani meggyőződést és a papi energiát; e tekintetben D. úrtól sokan példát vehetnek. De tiltakozom az eílen, hogy D. ur unitárius meggyőződése révén a kálvinizmust és papságát ennek egyik közlönyében ily sértőleg ócsárolja. Az ily modor nem igen alkalmas arra, hogy a különben is maroknyi kis unitárius^ felekezetnek propagandát csináljon. Szerk. ellen, hogy egy szabadelvű újságban a megtámadott fél is nyilatkozhassék. (Nem az ellen tiltakozott, hogy nyilatkozzék, hanem hogy ugy nyilatkozott. Szerk.) A másik fél meg nem hallgatása az egyik fél igazságát épen nem bizonyíthatja. A ki jó református, az bensőleg már unitárius, (Talán megfordítva: a ki jó református, az nem lehet unitárius. Szerk.) s csak az elvhűség és őszinteség erényeit kell még e téren is elsajátítania és gyakorolnia, hogy külsőleg is unitáriussá Jegyen, vagyis áttérjen. (Mi azt tapasztaltuk, hogy az unitárizmusra térés: vallási degeneratio. Szerk.) Ez ez igazság. Hogy »ha valaki tokajit szüretelhet, hát bizony nem böngész az újmódi homok szőlőkön«, ezt is megengedem, de nem kellene feledni, hogy a kálvinizmus szőlőjében már rég kiütött a philoxera, a saját természetében rejlő és élődő bacillusok s gombák által emésztetik, s épen ezért jó lesz, ha az eddig tokajiban szüretelők hozzá szokni kezdenek a homoki vinkóhoz is. Jávory Nándor úrhoz is (Lásd e Lap 36. sz.) van egy pár szóm. A nyilt hajszára szólítást még a közölt idézet által sem látom megcáfolva. Hát még ha az egész beszédet olvassuk! Hogy a fennálló speciális viszonyok között az áttérések intézésének jogát helyesen vagy nem helyesen tartottam-e fenn magamnak, e kérdés eldöntését mégis csak bizza rám és egyházamra. Hogy miként veszek fel valakit, ha törvényszerűen kilépett, ehez sincsen semmi köze. A ki egyszer tőlem kitért, én többé nem törődöm azzal. Jávory urék pedig, ugy látszik, akkor kezdik megmenteni akarni a lelkeket, mikor már más egyházba tértek. Különben, hogy a felvételnél s ezt előzőleg is a hozzám folyamodókkal szemben miként járok el, ha már annyira érdekli, megtudhatja az illetőkhöz intézett leveleimből, melyek ott a vidéken is találhatók. Annyi tény, hogy nem a ref. egyházon és papjain múlik, hogy évenként egy-két uj egyházközséget nem alakítok. Arról is megnyugtathatom, hogy az áttérők eléggé ki vannak képezve; a mit a dogmákból betanaluiok kellene, azt már addig szerencsésen elfelejtették ; (Tehát még sem voltak olyan jó reformátusok! Szerk.) szivök, lelkük és testük van s ezek fejlesztéséről és nemesítéséről valahogyan mi is gondoskodunk. A hírlapi dobraülés védelmezésével Jávory ur ugyancsak felsült. Ezt irja: »Mert hát miről is van ebben az (idézett) tudósításban szó? Arról, hogy Magyar-Ladról ujabban nyolcz lélek jelentette be az illetékes unitárius lelkészi hivatalnál az ev. ref. egyházba leendő visszatérési szándékát; itt tehát — igy folytatja — nem annak a már régebben visszajött három egyháztagnak, hanem annak az ujabb nyolcz léleknek folyamatban levő visszatérése jeleztetik, kik már személyesen jelentkeztek az unitárius lelkészi hivatalnál, mint ezt Derzsi ur saját maga is elismeri.* Igy okoskodik Jávory ur. Ezzel szemben az igazság az, hogy amaz ujabb nyolcz lélek 1892. évi szept. 21-én és október 16-án jelentkezett, a Jávory ur dobraütő tudósítása pedig — mint ő is idézi — e becses Lap 1892. évi 27. számában, vagyis junius 9-én jelent meg! Lám, mit szül a kálvinista vergődés és irhatnámság! Az »embertelenség«-re már feleltem, de tudok tényeket, melyekre ez a jelző sem elég erős. A »dogmával való kacérkodásunkra* csak ennyit, hogy legyen oly ref. lelkész, a ki nem tudná, hogy az a »Jézus istenségét minden kétséget kizárólag igazoló« (!) mondat vagy vers (I. János V. 7.) nincs benne az eredeti codexekben s csak később csempésztetett be a szövegbe (Mintha Krisztus istensége és a Szentháromság dogmája ezen a becsempészett locuson alapulna! Szerk.); hogy legyen oly ref. lelkész, a ki nem tudná, hogy a háromsághivő s részben Róma felé hajló angol püspöki egyház által több évi gondos revisió