Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-21 / 38. szám

Az első kérdéssel hamar végezhetünk. A fődolog szerintem az, hogy ne felülről kezdjük a reformot, hanem a gyülekezeteken. Ne várjuk a legközelebbi zsinatot, hogy az, ha ugyan az eszmét egyáltalában elfogadná, rendelje el a diakónusok választását. Kezdjék meg a gyülekezetek a munkát. Válasszanak a presbyteriumok értelmes, okos, bibliás embereket s bizzák meg őket, hogy a családfőknek ajánlják a megjelent vallásos iratokat s néplapokat. Azt hiszem ez lenne a legjobb kezdet. Igy találnának azután alkalmat a diakonusok sok mindenről való beszélgetésre. A templombajárás vagy az Isten házának kerülése, pálinkáivás, korcsmázás, kártyázás, pápista újságok, gazdasági romlás, családi bajok: mind sorra előkerülnének. Aztán egyik gyülekezet igy csinálná a dolgot, a másik egy kicsit máskép, a tapasztalat megérlelné a dolgot s a legközelebbi zsinat akkor végleg rendezhetné, a mit a gyülekezetek társadalmi uton megpróbáltak. Még ilyen előzmények után is hangsúlyozni kellene a zsinaton, hogy valami nagyon meg ne merevítsék az atyák az uj intézményt. A mi most már azt illeti, hogy mi eredményt várhatunk a diakonusságtól, arra nézve a következőket mondhatom. Először is a diakonusság pezsgést, forrást, mozgást hozna az egyházi életbe. Nemcsak a nagy egyházakban, a melyek nagy tömegét a templomi igehirdetés kovásza épenséggel nem tudja áthatni, ugy hogy sok részben nemcsak az egyháziatlanság, hanem az erkölcstelenség ijesztő rémei is felütik fejüket. (Hogy egyéb példát ne idézzek, egy nagy egyházunkban a szülöttek több, mint egy negyedrésze törvénytelen.) Még a kis egyházakban is nagy, természetesen a nagy egyházakban még nagyobb jelentősége lenne annak, ha a lelkeket több ponton s a templomon kívül is indítanák komoly gondolatokra. A másik nevezetes eredménye az lenne a diakonusság szervezésének, hogy a lelkész a pásztori gondozás elé gördülő akadályokat a diakonusok segítségével legyőzhetné. Mert, hogy egy szót a fődiakonusról is szóljak, kisebb helyeken a lelkésznek kellene a diakonusok működését vezetni. Ezt nem volna szabad s illetve nem is igen lehetne másra bízni. Neki kellene a diakónusokat esetleg a presbyterekkel együtt értekezletre meghívni, hogy ott a diakonusok tapasztalataikról számot adván, a lelkész nekik, ha kell felvilágosítást adjon,ha kell utasítást s egyúttal megtudja tőlök, hogy hol van a lelkész közvetlen segítségére legégetőbb szükség? Nagy városokban fődiakonussá theologiát végzett szorgalmas, tevékeny és ügyes fiatal embert kellene választani s a társadalmi tevékenység vezetését az egyházban — természetesen a lelkész vagy lelkészek felügyelete alatt — reá bízni. A nagy egyházak egyfelől könnyen megbírnák azt a terhet, a mivel egy ilyen fődiakonusi állás szervezése járna, másfelől az egyházi élet fellendülése megteremné lassanként az arravaló anyagi jövedelmet tízszeresen is. A harmadik nevezetes eredménye a diakonusság szervezésének az lenne, hogy egyházunk kültámadások ellen ledönthellen védfalakkal lenne megvédve. Mert az ev. protestáns egyházak csak ugy állhatnak meg, ha a rend és az individualitás eszméjét egyformán megvalósítják a valláserkölcsi munkálkodásban. A római egyházban a rend eszméje érvényesül. Igaz, hogy a szabad meggyőződés fája elszárad egészen s a művelt pápisták, papok és világiak százezrei, ma még nem hiszik a csalhatatlanság dogmáját, de holnap már hirdetni kénytelenek. De a rend eszméje óriási erőt ád a pápistaságnak, mert jelszavaik egyformák s azokon indul el millió meg millió ember, ha tetszenek neki, ha nem. Mi ily egyoldalúan a rend eszméjét nem érvényesíthetjük és pápai vagy püspöki parancsszóra valláserkölcsi munkánkat nem végezhetjük, máskülönben a mi egyházaink is oly megmerevedett s a sziv belső sugallatával nem törődő intézmények lennének, mint a mostani pápás katholicizmus (és bizony igaza van derék Dukánknak, nem ker. katholicizmus). A szekták ereje pedig az individualitásban van. Ezzel tépik meg a nagy egyházakat, kivált ha azokban az egyéni ker. felelősség érzete elernyedt. A feltétlen individualitás elvét nekünk a Krisztus evangelioma erejével kell áthatnunk, mert máskép száz részre züllünk szét. A rend s az evangéliomi közösség elvének megfelelőleg irányítsák tehát az egyházak valláserkölcsi életét a lelkészek és pedig evangéliomi alapon, de az individualitás elvének is engedjünk érvényesülést legalább a diakonusság szervezésével. Tápláljuk így híveinkben azt a tudatot, hogy ők nemcsak passiv tagjai az egyháznak, hanem — a nekik adott mérték szerint — hivatva vannak a tényleges részvételre, az Isten országának terjesztésére. Igy fogadom, protestáns egyházaink nemcsak megállnak a vakhit és hitetlenség, s lelkiismereti szabadság megsemmisítésére vagy annak akár rajongás, akár tagadás által rossz útra vitelére irányzott törekvések között, hanem fényt és erőt árasztanak még más közösségekbe is. Szólhatnék még arról is, hogy a diakonusság mellett a diakonissaság eszméje is megvalósulást nyerhetne. Arról is, hogy a diakonusság szervezése emelné az igehirdetés niveau-ját és jó irányba terelné — közvetve — a theologiai képzést s a theol. tanárokat ennek az elvnek következetes keresztülvitelére ösztönözné; tanítsuk a theologuso-