Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-26 / 4. szám

igy a térvesztést, mint hiányt veszi tudomásul. Az alany által megértett kötöttséget nevezi a szerző képnek. Azt az állapotot, midőn a hiánytól megszabadul az öntét, nevezi kielégedésnek. Miután pedig minden hatás megkötés, melyre az öntét önállítása és kielégedése következik, az öntét működésének egyetemes törvényéül a hiány vagy megkötés és kielégedés törvényét ismeri fel. A mű második része különösen a vetítés céljával vagy jobban mondva a kielégedés törvényének végig kisérésével foglalkozik. Az első kérdés az lehet, hogy miként kell gondolnunk magát a kielégedést? A kielégedés vagy maga az ágtét által eszközöltetik, vagy más ágtét is jön segítségül. Az előbbire példa a mozgás megakasztása, hol csak a mozgás segít; az utóbbira az önfentartás ösztöne, hol már nem segíthetnek pusztán az éltető készülékek, hanem a mozgató is segítségül jön. Innét nyilván látszik, hogy az ösztönök eg'ymással vonatkozásban, kölcsönhatásban állnak. Azt a tért, melyen az ösztönök igy egymásra hatnak átsugárzási síkoknak nevezi. A kielégedés tehát a legtöbb esetben csak is az ösztönök egymásra hatása mellett érthető. Fontos kérdés azonban e kielégedésnél az, hogy az öntét miként jut a kielégítő pótlék hiányára. Ha az ösztön maga képes pótlékot nyújtani, akkor ez egészen reílexszerüen történik, ha azonban segítőre van szükség, akkor kérdés, miként történik ez? Oly szép fejtegetést, oly éles látást, mint a minőt a pótlék megtalálásának felfejtésében tár elénk a szerző, ritkán találhatunk. A veszteséget az öntét megtudja a kötött ösztön jelentéséből, hogy merre vetítsen, azt megmutatja a hiány, mert a hiány mindig valami negatív dolog, vagyis érzete annak, a mi nincs és igy természetes, hogy az öntét kielegedésénél a vesztes ösztön az utmutató Az ösztönöknek ezen kapcsolata — talán mint már ezekből is látszik — nem tekinthető tehát felesleges vagy talán esetleges dolognak, sőt inkább az öntét életére nézve döntő befolvásuak, vagy mint a szerző kifejezi, ez az öntét teleologiáját mutatja. Mert csak ezeknek segélyével képzelhető az öntét fenmaradása. Az öntét fenmaradása ugyanis két dologtól függ (különösen értem ezt az emberről), 1-ször az öntét táplálkozhatásától; 2-szor (amitől talán az első is függ) világának megértésétől, vagy ha visszagondolunk a dialektika mondására, kialakításától. Ez pedig mind a kettő az öntét ösztöneinek kapcsolatából eredhet csak. Hogy az első mondás áll, mutatja azt, hogy a fentartó ösztönnel miuden más ösztön szemléleti kapcsolatban áll, igy pl. a vérkeringés beágazza az egész emberi testet; de másrészt mutatja ezt az is. hogy a táplálkozásnak minden más ösztön közvetve vagy közvetlen szolgálatában áll. Azon cselekvési processust, mely az éltető ösztön kötöttsége és a pótlékot nyújtó mozdulat között van, nevezi a szerző »nagy körforgásnak«. Hogy az éltető ösztön minden más ösztönnel kapcsolatban áll, eredményezi azt, hogy az állatoknak, különösen az alsóbb rendüeknél minden cselekvését a táplálkozás vezérli. Az ösztönök kapcsolatának kell tulajdonítanunk továbbá az ember világának kialakítását. Ez a következőleg foglalható össze. Ha valamely ösztön kötve van, ez kielégedésre törekszik vetítés által a kötés okozójának képét kihelyezi és ha nem éhes, vagyis az éltető ösztön is nincs kötve, akkor pusztán az öntudat és az ösztön között keletkezik a viszony, melyet a szerző »kis körforgásnak« nevez. Ha most már csak egy ösztön kötéséből jön létre a kép, akkor az ösztön a ráhatásokat az öntudattal szemben egységbe szorítja össze és igy mutatnak például a látási képek egy tárgyat, vagy az egyszerre jövő hangok igy olvadnak harmóniává. Ha több ösztön köttetik le valami által, akkor pedig szintén csak az ösztönök egybesugárzása folytán válnak a különböző képek egy tárgygvá. itt kell megemlékeznem különösen a jelentő ösztönről, mint a melynek kapcsolódása a legfontosabb. A jelentő ösztön nevét onnét kapta. mert. az egyes tevékenységeknek jelentését az öntétben csak ez mondja meg az énnek. A dolgot ugy képzeli szerző, hogy az egyes érzéki és más természetű, pl. éltető, nemző stb. ösztönök az idegrendszerben centrummal birnak, melyek pusztán az illető ösztön kötöttségét, változott állapotát adják csak tudtul. A látás pl. csak azt, hogy a kötő tárgy piros, sárga stb., de azt nem, hogy ez látási adat és igy szín, mert ezt már a jelentő ösztön toldja hozzá. Az elvont fogalmat tehát az ösztönök működéséről a jelentő ösztön adja meg. Az érzéki mezt az igazi szellemi jelentéssel bővíti ki. Ha azonban a jelentő ösztön csak ezt tenné, mindössze az öntétnek »nem-én«-i részét alakítaná ki és tenné érthetővé, de ezenkívül az érzéki képekhez szintén hozzá fűzi ugyan azon cél és okjelentést is, mit saját szerveinkhez adott. Például egy madárnak, ha megalakul érzéki képe, akkor azt az öntudat kivetíti. Ezen kivetített képen szintén észreveszünk, mint magunkon, bizonyos tagoltságot, pl. a szemet; erre átviszi a jelentő ösztön a látás fogalmát és megalkotja a madár szemének és igy sorban minden tagjának oki jelentését (itt látni különösen, hogy a világ csak a mi világunk). Majd a madarat, ha az öntétre vonatkoztatja, megalakul céljelentése is. Az igy kialakult kép pedig csak az ösztönök kapcsolata mellett érhető és igy látszik, hogy ezen kapcsolatok, melyek léteznek, csakugyan az öntét tagozottságának theologiáját. mutatják. A munka 3-ik része szól azon egység magyarázatáról, mely létezik az öntét »én« és »nem-én«-je között. Engedje meg az olvasó, hogy mellőzzem itt Bőhm Károlynak oly szép és tanulságos kutatásainak eredményét, melyek részint magára az énre vonatkoznak, részint a szellemi működést, t. i. a gondolkozást magyarázzák. Nem mondom el ez utóbbiról, mily szépen ragyogtatja a logikájának élét a syllogizmusok régi alakjának bírálatánál, nem említem, mily tanulságosan tudja felmutatni a következtetést az öntét szervezetéből ? Hanem áttérek az énre néhány szóval. Az öntétnek »én«-részéről meg kell mondanom annyit, hogy minden tevékenységébe átsugárzik az embernek. Összes tevékenysége abban nyilvánul, hogy az inger hatására megválik »én« alanyra és én tárgyra, majd az inger megszűntével ismét összezárul. E szétválást én ugy képzelem, hogy pl. kezem megvágásánál én érzem a fájdalmat is és e fájdalomról egy másik én tud, mintha az egységes én-érzet ketté szakadt volna. Ezen megválás által lesz, mint innét is láthatni, egységbe foglalva az öntétnek minden ösztöni tevékenysége, de egyszersmint ennek segélyével lesz levezethető minden szelleminek gondolható állapot. A mű ezen részében igen szépen van taglalva az érzés előállása épen ez egyszerűnek látszó megválás és összezárulás alapján. Az érzés milyenségét tekintve, vagy örömérzet vagy kín. És miután az érzet alapját az öntét »én«-részében birja, ennek pedig egyedüli funkciója az összezárulás illetőleg a megválás: az érzés akkor áll elő, ha ez összezárulás sikerül vagy csak kísérlet marad. Az összezáródhatás mindig örömöt, az ellenkező eset pedig mindig a kín érzetét kelti az énben. Minthogy azonban ugy a szétválás, mint az igazi összezáródás csak ingerlés vagy annak teljes megszűnésével áll be, igy az érzésnek alapja nem csupán az énben keresendő, hanem alapjai az öntétnek »nem-én «-i részében gyökereznek. De ter-