Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-31 / 35. szám

levelét olvasók előtt. Hurrogatásra méltónak ítél bennünket és ugyan fenyeget is ő kegyelme, hogy ezután inkább hurrogat mindenütt. Gondolta azt ő kegyelme Mihály uram, hogy az minémü hallgató és nagy tűrhető emberek mi vagyunk, talán minden hurrogatásával sem mozdíthat meg fekvésünkből, fel megyen a kérkedékenységnek hegyére, (Ítéltem én azt vélem, hogy a völgyben állana, senki nem látná és nem tudná ki szól és honnan adatik ez a nagy hangosság) s nagy bátorsággal igéri magát, hogy nincs Magyarországban oly kálvinista, kitől ő megijedjen és kinek ő meg ne felelne. Tudós kálvinstákkal volt immár ügye, de mindeniket meggyőzte. Ilyen nagy hírét mi ő kegyelmének nem hallottuk még eddig s talán most se vettük volna eszünkbe, noha nem messzi lakik ő kegyelme hozzánk, ha hírt nem tett volna ő kegyelme; ezután immár mi is tudjuk. Országunknak is ilyen fogyatkozott állapotját illendőképen szánjuk. Híres háza gyakorta kicsiny tőkébe szokott eltörni; kicsiny kő miatt lett egy gyermektől amaz maga fegyverében és erejében dicsekedő Góliáthnak halála. Értjük azért immár ennyi magyarázat után az ő kegyelme széndékát. Minek okáért kend előtt, mint superintendens előtt protestálunk, protestálunk Isten előtt és minden keresztyén atyánkfia előtt, kik eleibe az én levelem jut, az kiknek kedvekért irtam is magyar nyelven kendnek, hogy mi semmi felfuvalkodásból, sem dicsősségkereséséből nem provocalunk valakiket, hanem az ő bosszujok és ingerlésük által intettünk erre; nem is mehetünk el az ő hurrogatása előtt, azért állanunk, elő is állunk Isten segítségéből. Ha ő kegyelme Mihály uram kivonta kardját, el se tegye, hanem ugyan ezen egy munkának ő kegyelmének teljék kedve. Im synodusunk lészen, melynek idejéről és helyéről kegyelmeteket jobban és idejében certificaljuk; kegyelmetek s kiváltképpen Zvonarics Mihály uram ő kegyelme, a kikkel ő kegyelme gondolja nemzetségünkbeli személyekkel jö,ijön be közinkbe, ott bizonyítsa meg ő kegyelme, hogy mi Sacramenti perdók, Török magnak hintegetői vagyunk, és hogy a mi hitünk Török mag, és konkoly a mint ő kegyelme levelében írja; válasza lészen ő kegyelmének. Irja azt ő kegyelme a büi prédikátornak; vidd orrába, úgymond, a püspöködnek Pathai Istvánnak, marakodjatok egymás között. Jóllehet ő kegyelme ennél tisztességesebben Írhatott volna, ha nem egyebet, csak a maga emberségének becsületére nézve is, de tudván azt, hogy az madár az ő énekléséről ismertetik meg, nem annyira haragszom ő kegyelmére, mintha természeti szokásán kívül másnak követte volna énekét; Ő kegyelme azért maga jelen levén, vigye orrába, mert talán a büi prédikátor nem tud annyit az akasztáshoz és marakodáshoz, mint ő kegyelme. Kegyelmeteket atyafiságos szeretettel kérjük (ha immár igy tetszett Mihály uramnak ő kegyelmének), hogy kegyelmetek meg ne vesse ily atyafiságos magunk ajánlását és kérésünket. Emlékezhetik kend róla, hogy szegény Nádasdy uram egynehányszor hozott ilyen haragos embereket reánk: tudja kend, hogy szegény Siboltival, Craiterus doctorral is volt e féle coliisiónk. Lám én mindenkor elmentem, mint kend maga tudja. Igy kegyelmetek is közinkbe jöjjön. Szóljunk beszéljünk egymással atyafiságos szeretettel; magyarok vagyunk, szomszédok vagyunk, egy keresztyénség alatt vagyunk ; jobb egymást szeretettel salutalnunk, ha szintén némely dolgokban nem egyezünk is, hogynem örök gyűlölséggel egymás ellen Írogatnunk, mert e féle zűrzavar irogatásokkal, ennek soha vége nem lészen, a mint Mihály uram ö kegyelme maga is igazán írja Tolnay Istvánnak irt levélben. Bizony ugyan-ugyan nincs jobb a szembe való szónál. Mely szembevaló szólásunknak idejét adja az Úristen egészségben érnünk, az ő szent nevének dicséretére. Ámen. Kendtől választ várok. R. D. amicus Stephanus Pathai m. p. Veszprém. 1616. 10. novembris*.1 Ennek az izetlenségnek vége hossza nem volt. Pathai, mint leveléből kitűnik, igyekezett a jó békesség és testvéri viszony fentartásán, és nem ő volt az oka, hogy olyan ádáz, elkeseredett irodalmi harc lett a következménye a testvér felekezetek civakodásának, a melyen Pázmány Péter később csak örülni tudott, és a melyet nagyon felhasznált a protestántizmus gyengítésére. Mindezek igen elkeserítették Pathai Istvánt is, de azért nem adta fel a jövőt, bizott a béke helyreállításában, de fájdalom, azt nem érhette meg, sokkal szenvedélyesebb hangon folyt a vitatkozás az ev. részéről, mintsem az hamarosan lecsendesedhetett volna.2 Itt van már az ideje, hogy Tóth Ferencznek fentebb említettem azon vádjára, mintha Patnai ekklésiájától, kerületétől, tudva nem levő, de nagy okokból elszökött és hivataláról lomondott volna, megtegyem észrevételeimet és ha sikerül, történelmi valóságot keressek és mutassak fel. Mire alapítja Tóth Ferencz odavetett vádját? Pathai István közvetlen püspöki utódjának Kanizsai Pálfi Jánosnak egy levelére.3

De hát mi van abban a levélben? Keserű panasz és szemrehányás! Ennyi az egész. Ezek mindegyikéből fakad annak fájdalmas hangja. Ám recitáljuk el magyarul igy : >A dunáninneni (a mai dunántúli) kerületnek főhajósgazdája az ő testvéreinek és társainak tudtán kívül, megkérdezése nélkül a hajót az örvényközepén elhagyta, s ennek a kerületnek kötelékéből végképen kiment.« Tehát ez fáj Kanizsainak; azt panaszolja, hogy mielőtt Pathai elment volna, miért nem közölte a szent coetussal szándékát, mikor a kerület hajója ugy is az örvény közepén van, s nagy szüksége lett volna a bölcs kormányosra. Ebbe igaz, bele lehet ugy fogódzni, hogy a miért a püspökgyülés összehívása nélkül elhagyta kerületét, tehát ugy szökött el. De hát tehetett-e arról Pathai, hogy tél-viz idő levén, synodust nem tarthatott, vagy ha Bethlen azt kívánta, hogy azonnal menjen! A hetvennégy éves öregnek megnyugtató lehetett az a gondolat, hogy küzdelmes életét, a nagy fejedelem védőszárnyainak oltalma alatt fejezheti be. Ezer baj, veszély volt magában a kerületben; a lutheránusok és reformátusok között kiütött tollharc tetőfokát érte; a kitérések napirenden voltak; a somogyi ekklák, mivel püspököt nem láthattak, zúgolódtak, függést ismerni nem akartak. Im Kanizsai is, az említett szemrehányás után, már »örömét nyilvánítja Pathai dolgainak szerencsés előmenetelén, abban nem annyira az Isten atyai gondviselését és szeretetét nézegeti, hanem azt csudálja, hogy ennek a kerületnek hullámzásai közül, életének ily késő alkonyán kiragadta és erre a helyre és állásra kegyelmesen előmozdította.* Eme szavak Kanizsai szájában, nem a köznapias szerencsekivánás nyilvánulásai, hanem legbensőbb, mondhatnám atyai barátjának jól megérdemlett nyugo-1 A dátum a gyűjteményt összeállító irása. 2 Az egészre vonatkozó levelezést lásd a Magyar Nemzeti Muzeumban: >Correspondentia seculi XVI. de promotione religionis evangelicae in Hungaria ministrorum V. D. Steph. Pathai; Mich. Zvonarics ; Andr. Beythe ; Stepth. Tolnay ; Joan Sós ; Pauli Thesaurarii; Joan Franc. Balthasarides et Franc. Forma*. 3 Közölte Tul a dunai református püspökök élete című müve 65—68. lapjain.