Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-24 / 34. szám

hogy majd senkinek nem lehet sem életében, sem hivataljában csendessége. Panaszkodunk, ha leszen ki a mi méltó panaszunkat igaz Ítélettel és jó lelkiismerésnek pontjával megesméri és megbecsüli. De ha szintén valaki gonoszúl itéli is meg panaszunkat, arról mi nem tehetünk, a mi szivünknek fájdalmát ugyan megjelentjük, és a mi szenvedésben megkeseredett szivünknek fájdalmát annyiból meg is könynyebbítjük, hogy egyebek is látják méltatlan szenvedésünket, kik közül talán találtatnak is olyak. kik szánakoznak nyavalyánkon. Az felölünk gonosz itéletü emberek is meglassudnak (megszűnésüket teljességgel nem reményijük) avagy annál is inkább felindulnak és az ő gonoszságuknak mértékét serényen igyekeznek betölteni. (Folyt, köv.) Thury Etele. BELFÖLD. Néhány igaz szó az »Őszinte szó«-ij

a és a »Megrongált fringiá«-ra. »Ha egy farkast láttál, minden farkast láttál, de ha egy embert láttál, akkor nem többet, csak azt az egyet láttad. « Ez a közmondás jutott eszembe, midőn az »Őszinte szó«-ban olvastam, hogy Fraxinopolitánus találkozott olyan papokkal, kik Horatius eme mondását: »Odi profanum vulgus et arceo» zsiros magyarsággal igy fordították »gyomromból gyűlölőm a parasztot*; találkozott olyan káplánnal, ki előre felgyűrte karjain az inget, e

hogy leendő parochiájából, leendő kurátorát kidobja; egy másikkal, ki dicsekedett azzal, hogy papi kötelességét nem teljesíti; és egy esperessel, ki a reá ruházott jogokkal visszaélt. Az a szerencse, hogy nem a farkasokhoz, hanem az emberekhez tartozunk s igy nem minden káplán, pap és esperes olyan, mint a minők az »Őszinte szó«-ban felemlíttettek. Hogy a protestáns papság nagy többsége nem olyan, azt, mint igaz szót merem hangoztatni. Hogyan is gyűlölhetnénk mi azokat, kiknek vezetői vagyunk, kiknek minden lépéseikre ügyelünk, kiket tanítani, nevelni szent kötelességünk ? Oh ha Fraxinopolitánus beláthatna sziveinkbe, megláthatná, hogy mily őszinte, mily igaz szeretet él bennünk híveink iránt, megláthatná, hogy mi tulajdonképen nem magunkért, hanem azért a gyülekezetért, azért a népért élünk és áldozzuk fél magunkat, mely Istentől gondjainkra bizatott. És ha munkánk, szorgalmunk, fáradságos küzdelmünk után létre tudunk valamit hozni, miáltal gyülekezetünk java, boldogsága előmozdíttatik, a mi örömünk legnagyobb, legédesebb, és viszont ha a nép érdekében tett törekvéseinket siker nem koronázza, egyedül a mi szivünk vérzik. Szeretjük mi híveinket minden körülmények között, szeretjük még akkor is, midőn legszentebb szándékainkat félre magyarázza — pedig ez gyakran megtörténik — midőn kenyér helyett kővel dobál bennünket, szeretjük miként az édes anya szereti gyermekét még akkor is, midőn az elfelejtkezik az ő jóságáról és iránta hálátlan. De vájjon minket szeretnek-e hiveink? Mint aminő szeretettel, bizalommal kellene híveinknek irántunk is viseltetni. Meg van-e ez a szeretet, ez a bizalom irántunk? Fájdalom nincs. S mi ennek az oka ? Fraxinopolitánus a szeg fejére talált, midőn öreg volt papjainkra mutatott. Bizony bizony a mi elődeink közül sokan nagyon különösen viselték magukat. Voltak közöttük, kik híveiket csak teherhordó baromnak tekintették. Voltak közöttük, kik az egyház vagyonát saját céljaikra fordították; voltak közöttük, kik presbyter uramékkal egyetértve a közpénztárból vendégeskedtek; voltak közöttük, kik egy évi prédikációnál, egy heti imádságnál többet nem tanultak, és év multával ismét újra kezdték. Mindig jóizüen nevetek, midőn az ötvenes években élt, egyik öreg esperesünk esete eszembe jut. Egy hive régóta nem volt templomban ez bántotta az öreg esperest, presbyteriumi gyűlés elé hivatta és megkérdezte tőle, miért nem jár a templomba ? Hát biz én azért nem megyek, mert már minden prédikációt könyvnélkül tudok. Hát —• mondá az esperes, épen karácsony következvén — mondja el a karácsonyi prédikációt? És a beidézett, szóról szóra elmondta ott a gyűlés előtt a karácsonyi prédikációt. No azért — igy szólt az esperes — csak jöjjön el a templomba, majd én szebben elprédikálom. És hogy ezekben a jó öreg urakban, mily hierarchikus gőg volt, ennek illustrálására egy volt principálisomat hozom fel, ki midőn a község birája, egy tisztes polgár, hozzá jött valami dologban és a »jó nap« elmondása közben kezet akart volna fogni, ráütött a biró kezére igy szólván: »ne nyujtogasssa kend az első lábát«. Nagyon természetes és ebben igaza van Fraxinopolitánusnak, hogy az öregeknek ez a bánásmódja kiölte a nép szivéből, a papja iránti szeretetet és bizalmat. Azonban változtak az idők, változtak a papok is. Az említett öregek elmultak, helyökbe uj nemzedék lépett, egy uj nemzedék, melynek minden tagja, ifja örege, gyülekezetének javát munkálni, dolgozni, áldozni kész. Haladjunk tehát az uj nemzedék által megkezdett uton tovább, ragadjunk meg és használjunk fel minden alkalmat, mi által népünk testi és lelki javát előmozdíthatjuk, hitünk főkönyvét a bibliát ismertessük és kedveltessük meg gyülekezetünk minden tagjával; gondoskodjunk népünk szellemi táplálékáról, jó könyvekről, hírlapokról; iskolában, templomban és ezeken kivül szélesbítsük hallgatóink ismeretkörét ; egy vagy más uton mozdítsuk elő az anyagi jólétet is stb. És én hiszem, hogy lankadatlan buzgalmunk, törekvésünk, az elvesztett bizalmat, szeretetet, számunkra visszaszerzik, a mint ezt ma már több gyülekezetben örömmel tapasztalom. A »Megrongált fringia «-ra csak néhány szóval felelek. Általánosságban enynyit: nekünk protestáns papoknak, a katholikus papokkal szemben legnagyobb előnyünk volt és lesz, hogy megnősülhettünk, a családi életben példányul szolgálhattunk. És — elmondhatom — ha valamiért, ugy épen a kifogásnélküli tiszta erkölcsi életünkért nyertük és nyerjük meg hitfeleink és mások tisztelését, becsülését. Még azon paptársaink is, kik egy vagy más ok miatt meg nem nősülhettek, oly szeplőtlen életet élnek, hogy életök tisztaságához, a gyanúnak árnyéka sem férhet. Hivathozhatnám élő egyénekre, de a hattyút felesleges mosdatni, az mosás nélkül is tiszta és fehér. Ha végig tekintünk ama négy ezer protestáns papon, kik hazánkban a gyülekezetek élén állanak, alig találunk néhányat, kik magukról, állásukról elfelejtkezve, az erkölcstelenség posványába sülyedtek. De hát mégis van néhány. Fájdalom van, de egy néhányért egy nagy testületnek szeme közé vágni, hogy »a protestáns papok közül sokan élnek tisztátalanságban« nem tartom helyes dolognak. A részletekre vonatkozva, következőket jegyzem meg. Azt mondja Fraxinopolitánus: »a protestáns papság terjeszti a titkos bűnöket az által, hogy egyházi tisztségre emel olyanokat, kiknek erkölcsi élete tisztátalan*. Megvallom, én nem tudok egy ilyen esetet sem. De nem