Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-17 / 33. szám

kerületünk, főiskoláink iránt nyilvánul, nem rég elhamvadt volna-e, ha mi csak zsinati kabátot, varratnánk ? váljon az elnyomorodott szegények, a vagyon nélküli árvák, nem éhen vesznének-e, ha mi könyörületre nem buzzdítanánk a híveket? váljon a nép nevelésügye felemelkedett volna-e arra a fokra, melyen jelenleg áll, ha mi a tétlenség párnáján hevernénk? A lelkipásztorkodás, elláthatatlan széles mező, melyen mindegyikünk talál munkát, egyik egyet, másik mást, ugy vagyunk mi, mint az egy családhoz tartozó méhek, az egyik fiakat nevel, a másik sejtet készít, a harmadik mézet hord, különböző a munka, de egy a cél, a család fentartása. Mi is mindnyájan igyekszünk kötelességeinket teljesíteni s minden munkában egy a célunk, vallásunk, egyházunk, iskolánk fentartása. Zsinatunk tagjairól és működéséről nem szólok, mert én ugy gondolkozom, hogy valaki egy Rafaelt vagy Michel Angelot megbírálhasson, erre nézve művészi ecsettel kell bírnia. Hogy nemcsak paragrafusok készítésével és alkalmazásával vesződött, azt az első zsinat megmutatta a közalap megteremtésével, az unió létrehozásával, a második pedig a protestáns egyetem felállításának kimondásával. Lesz még zsinatunk ezután is, majd mindegyik szül valami üdvös és hasznos dolgot, egyszerre századok hiányait pótolni nem lehet. Ha az »őszinte szó* írója a protestáns népet jól ismerné, nem mondaná, hogy a vallásos tanok, igazságok el vannak temetve a konfessziós könyvekben, nem mondaná, hogy a praedestináció tana csaknem kihalt egyházunkból. (Reméllem e mondás nem mi reánk papokra és a zsinat tagjaira, hanem a népre tartozik). Népünknek legkedvesebb olvasmánya hitünk főkönyvén a biblián kivül, az »Öreg Káté*, »Kis Tükör*, »Hübner«. »Az áhítatosság órái*, melyekben a vallásos tanok, a biblia alapján, protestáns szellemben magyaráztatnak s annyira kedveli, hogy ide számítva a reformáció és hazánk történetét, ezek képezik legfőbb olvasmányát. A jelenkor divatos olvasmányait, az elbeszéléseket, regényeket nem kedveli, mert érzi, hogy ezek nem neki valók, de a protestáns nép számára, vallásos irányban szerkesztett »Kis Tükör« és »Téli Újság* cimti lapot, ugyszinte a bibliaterjesztők által árult vallásos tartalmú történeteket, szivesen megvszni és örömmel olvassa. Halad a mi népünk, lassan bár, de lépésről-lépésre előbb s hiszem, hogy eljön az az idő, midőn a külföldön levő angol és német hitsorsosaink vallásosságát eléri. A praedestináció tana pedig nemcsak hogy ki nem halt egyházunkból, sőt oly mélyen gyökerezik hiveink szivében, hogy mindent az Istentől vár, Istennek tulajdonít és erősen hiszi, hogy a mit az Isten Ő róla előre elvégzett annak be kell teljesedni és ezen hitéből lehet következtetni azt a vakmerő bátorságot, melylyel sokszor a legnagyobb veszélyeknek szembeszáll. Hogy mi protestáns papok, a papi tudományokban annyira hátra volnánk és theologiai kiképezletésünk oly hiányos volna, hogy »hittani ismereteink forrása egyedül a heidelbergi káté s legnagyobb részt a prédikációs könyv volna«, ez egy kissé merész állítás. Figyelemmel kisérem theologiai intézetünket, ismerem irányát, rendszerét, elolvastam nemcsak-e nyomtatott, hanem a litografirozott tankönyveket is és azt látom, tapasztalom, hogy a mostani rendszer, mely az ifjakat az önmunkálkodásra utasítja, sokkal jobb a réginél, a tankönyvek kimerittőbbek az előbbenieknél. Lelkésztársaimnál is találok mindenütt egy-egy kis theologiai könyvtárt s bizonyára nem azért vették a hittani műveket, hogy könyvtárukat ékesítsék, hanem hogy ismereteiket gazdagítsák ? Mi protestáns papok a társadalomban igen szép helyet foglalunk el, hogy állhatnánk meg ezen a helyen, ha hittani ismeretünk theologiai kiképeztetésünk hiányos volna? Egy protestáns papnak nem elég az, hogy hittani ismerete legyen, a tudományok minden ágában kell általános ismerettel bírnia, mert különben a régi rabbikhoz leszünk hasonlók, kik a thalmudon és a zsidó nép történetén kivül egyébbel nem foglalkoztak. Sokszor előfordul a társadalomban, hogy egy vagy más tárgy felől megkérdeztetünk és ha nem képezzük magunkat, hogyan tudunk kimerítő feleletet adni? Azt mondja Fraxinopolitanus, hogy bennünket csak az Isten sujtoló vesszeje rázhat fel a tétlenség álmából, csak ez ösztönözhet önmagunk képzésére, szabad legyen nekem erre egy régi közmondással felelnem : »a mely kutyát bottal kell verni a nyul után, sohasem eszünk annak fogtából.* Mi magyar protestánsok annyi ellenséggel vagyunk körülvéve, oly sok megtámadásoknak vagyunk kitéve, oly nehéz teherrel vagyunk megrakva, hogy vallásunkat, egyházunkat, iskolánkat, csakis papjaink folytonos munkálkodása, a kor színvonalán álló képzettsége tartják fenn. És ha ez nem igy lett volna a múltban, nem igy lenne a jelenben, mire az az ígért vessző, a teljes vallásszabadság törvénybe iktatása, elérkeznék, a mi egyházunk csak düledező épület vagy tán már romhalmaz lenne. Ébren vagyunk és őrködünk, lámpánkba van a tudományok olajából annyi töltve, hogy egy vihar nem fogja azt eloltani. Hadd jöjjön hát a vessző, ütésére nem fog hátunk vérzeni. hadd jöjjön a vihar, nem fog bennünket elsöpörni. Igaz, hogy theologiai irodalmunk nem virágzó, az ó-szövetséghez nincs egyetlen egy irásmagyarázatunk sem, az uj-szövetséghez is csak egy van az »Incze és Herepeiféle* és ez is sok kívánni valót hágv fenn, prédikáción kivül alig lát napvilágot - valami érdemleges hittani mü, de ezt nem lehet a papok tétlenségének, theologiai ismeretük hiányának tulajdonítani. Ott volt a budapesti és debreczeni theologiai intézetnek két tudós exegeticai professzora, Ballagi Mór és Menyhárt János, bővölködtek ők az ismeretben, nem is voltak tétlenek és mégis nagyon kevés az, mit a világ elé bocsátottak. A most élő tanárok és papok közül is említhetnék fél többeket, kik a képzettség oly fokán állanak, hogy theologiai irodalmunkat, műveikkel gazdagíthatnák és mégsem teszik. Miért ? mindjárt felelek rá. A télen éhségtől, hidegtől elcsigázott öreg üvegestót állít be udvaromba, jajgatva, hogy meghal éhen, mert senki nem vásárol üvegkeet. Hát miféle üveget árul barátom, kérdezém tőle? Hát sak légyfogót árulom én. Elnevettem magam, ki venne télen légyfogót ? Fájdalom, igy vagyunk a hittani munkákkal is. Ki vesz most hittani müvet? Mi papok, kik megvennénk, nem mindnyájan vagyunk abban a helyzetben, hogy minden hittani munkát meg vegyünk, kiknek pedig meg lehetne venni, azok nem vesznek. Ezért nem irnak jeles tanáraink és papjaink hittani müveket. Nem mondom, hogy lelkipásztori működésűnkhöz szó sem férhet, azt sem állítom, mit az egyszeri pataki diák, hogy fejünk a sok tudománytól füstölög, sőt elismerem, hogy erőink kifejtésére, önmagunk képzésére, ha valaha, ugy most igen nagy szükség van, de hogy kötelességünket elhanyagoló, tudatlan szolgák volnánk, ez a valóságnak nem egészen felel meg. Távol legyen tőlem, hogy Fraxinopolitánust dorgáló szavaiért elitélném avagy kárhoztatnám. inkább elismeréssel adózom neki, mert látom hogy szava szeretetből jön és célja nemes. Vajha sikerülne minél előbb felemelkednünk arra a magaslatra, melyen egy protestáns papnak állnia kell!! Lovasberény. Urházy Lajos.