Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-10 / 32. szám
Hogy az a férfi azt felelte, hogy azért térnek ki, »mert a ref. egyházban megnyúzzák az embert, az unitáriusban pedig csak ajánlani kell« ez is tán nem reám nézve »szégyenletes ?« És igaz, hogy Budapesten azonnal megindítottam az angol és amerikai rendszert, t. i az önkéntes kepefizetést. Merészség lehetett, de behoztam a fiókokban is. Budapesten teljesen bevált, de nem panaszkodhatom a fiókokra nézve se. Hiszen pld. éppen a mezőberénvi mintegy 150 lélekből álló fiók, dacára hogy a ref. egyház embertelensége miatt egy felekezeti iskola felállításánál; s tanító-tartásnak terhét kellett és kell hordoznia, e teher mellett mégis egy szép házaslelket vásárolt 2500 frton s ez összeget — pár száz frt hijján — már ki is fizette, és pedig csupán a saját erejéből, az egyesek önkéntes adományaiból. Ezt én nemhogy szégyenleném, sőt büszke vagyok rá; az önkéntes kepefizetés behozatalát nem fogom szégyenleni még akkor sem, mikor azt majd a ref. egyház is elfogadja s alkalmazza. Addig szégyeneljék magukat, a mennyiben igaz, az *embernyuzók«. Arra, hogy én (tehát nem a s.-lelkész!) azt a pár egyént törvényes kilépésük után fölvettem, fátyolt vetni vagy nem vetni: tetszés dolga; de a törvénytelen felvételre én nem fogok fátyolt vetni. Hogy az egyik férfi azt mondotta: »vallás, vallás!« nem tudom felfogni, mit hibázott ebben. Igaz, mondhatott volna egyebet is, kérdezhetett volna dogmai dolgokat is, a mint néha tenni szokták; de jobb volt igy. Hogy Illyés ur az ujabban kitért és általam fölvett két nő fölötti keservében engem »a családi béke feldulásáért Isten és ember előtt felelőssé« tesz, ezt már valóban nem olvashatám mosoly nélkül. Hiszen azt a két nőt én, tudtommal, soha se láttam, őket nem biztattam, nem csábítgattam (hacsak akaratlanul és véletlenül el nem bűvöltem vagy meg nem igéztem, mert ezzel is voltam már vádolva!) De ha a családi béke csakugyan feldulatott és ha áll az, hogy a családtagok egvvallásusága (mint némelyek hiszik) a békére nézve előnyös: tanácsolnám, hogy térjenek át hozzánk a szülők is; ha most ők jó reformátusok, biztosítom, hogy jobb unitáriusok lesznek, s egyúttal a lelkiismeret dolgaiban megmenekülnek a papi le- és rábeszélésektől s kérdezgetésektől, melyek nem mindig hoznak békét. 0 Bizony, gyarló ez a magyar törvény, mely megadja a jogot és szabadságot az egyházváltoztatásra, de ki ezzel élni akar, annak (sőt olykor nagyapjának is) elébb a papi torturát kell átszenvednie. Mintha bizony akár papnak, akár egyháznak joga lenne az egyéni lelkiismeret dolgait monopolizálni s a vallásos érzést piszkálgatni. Boldogok vagytok (vagy inkább lesztek) t. i. nazarénusok, ha ugyan valaha a teljes vallás-szabadságot megéritek! Ha a lelkésztárs ur ifjn és tapasztalatlan, azt én mostanig nem tudtam. Keresztlevelét nem láttam; hivatalos levelei pedig elég elszánt sőt megrögzött határozottsággal szólnak még a törvénytelenség mellett is; s hacsak a Dunántuliak döntvénye nem zsenirozza : nyugodt lehet, mert esperese s egyházmegyéje is tapasztaltsága mellett bizonyítottak, ezek pedig tán idősebbek. Azt a protestántizmus bő köpenyegét, ha ugy tetszik, én oda engedem. Nekem nem elég bő. A mint tetszik látni, én nemcsak némely dogmai tantételekben, hanem a törvény és igazság érdekében is, mikor azt megsértve látom, még a protestánsok ellen is protestálok. Hogy a »kálvinista« szóban kicsinylés, lenézés vagy megvetés hangzik — erre alig gondoltam. Széltében használják, még a ref papok is, szóban és Írásban is. Ha igy haladunk: azt kell hinnem, hogy némelyek megrestelték ezt a nevet, mint a román az oláhot. Jó lesz tudnunk. Hogy valaki ott is aratni akar. a hol nem vetett — ez olykor meg lehet; de hogy a ki mit vet, azt aratja — ez gyakran bizonyos. És most az olvasóra bizom megítélni mindkét részről az adalékok értékét, lévén és addig a meddig maradván a budapesti unitárius anya- és a hozzátartozó leány- és fiók-egyházközségeknek ez idő szerint egyedül illetékes és rendes lelkésze. Berzsi Károly. Néhány igaz szó az »ó'szinte szó«-ra. Mint a babilóniai rabságra hurcolt zsidó nép, midőn hazája romlását, pusztulását látta, búnak és bánatnak hajtá fejét és nagy siralommal keserge; vagy mint Pál apostol, midőn lelkében előre sejti, hogy honfitársai, megátalkodott makacsságuk, utálatos gőgjük miatt hazájukból kiűzetnek s mint nemzet örökre megsemmisülnek, s e felett való bánatában gyötrődik, szive keserűséggel telik el s kész mindent elszenvedni, kész magát feláldozni »kész a Krisztustól elszakított átok lenni« csakhogy rokonait, atyjafiait a végpusztulástól megmentse: úgy én is, midőn szerencsére még nem látom, csak hallom vagy inkább olvasom, hogy vallásomat, egyházamat, melyet ép oly bensőséggel szeretek, mint a zsidók hazájukat vagy Pál az ő honfitársait, pusztulás, veszély fenyegeti, midőn hallom vagy olvasom, hogy egyházamban a vezérek, a köztagok hűtlenek ahhoz a zászlóhoz, melynek örök hűséget esküdtek, hogy a buzgóság, a szeretet tüze a szivekből kialudt és az éltető meleget a hidegség, a közöny fagya váltotta fel, midőn ilyenféle dolgokat hallok, olvasok, szomorú érzés fogja el szivemet s gyötrődöm egész lelkemben. Ilyen szomorú érzés fogta el szivemet, midőn Fraxinopolitánusnak »Őszinte szavait* olvastam. Hogyan! — kérdezém magamtól — hát már igy vagyunk .. . ennyire jutottunk... csakugyan megizetlenült a só? Azért küzdöttek, tűrtek, szenvedtek őseink, hogy mi hűtlen utódok, szent Sionunkat, melyet örökségül, megőrzés végett reánk biztak, mi azt tudatlanságunk, megátalkodott közönyösségünk által elpusztulni engedjük? Oh hát csakugyan az a mi végzetünk, hogy ha a teljes vallásszabadság törvénybe iktattatik, mi mint férges alma, idő előtt a fáról lehullunk vagy mint lábnyoma a homok sivatagban, a fuvó szélre, elenyészünk. Gondolatokba mélyedtem, még egyszer elővettem az »őszinte szót«, lelkem előtt elvonult az a husz év, melyet a lelkészi pályán már eltöltöttem és lassanként kezdtem vigasztalódni, mert arra a tudatra jöttem, hogy az »őszinte szót* egy egyházát igazán szerető, hitsorsosaiért áldozatra kész, buzgó szivü, nemes gondolkozású, de tapasztalatlan lelkésztársam írhatta, ki egyházunk viszonyait, lelkészeink munkásságát, népünk áldozatkészségét nem ismeri, ki a hazugsággal megtoldott rossz híreket készpénz gyanánt fogadja, ki nem gondolja meg, hogy az igaz gyöngyöt az iszap elfedheti, ki látva vagy hallva egy-egy gyülekezet, egy-egy lelkész közönyét, hidegségét, ebből az egész egyetemes egyház pusztulását, az egész lelkészi kar hanyatlását következteti. Ezt szó nélkül hagyni annyi, mint elismerni, hogy az >őszinte szó« igaz szó, elismerni, hogy itt egy olyan tükör van elibünk tartva, melyben egyházunk és magunk képmását láthatjuk. Minthogy pedig ezt el nem ismerhetem, szabad legyen az > őszinte szóra« néhány igaz szóval felelnem. A teljes vallásszabadságot, mint olyan fát, mely a mi testünkből nőtt ki és a mi vérünkkel öntöztetett, mi protestánsok, nem félelemmel, nem aggodalommal fogadjuk, mint az »őszinte szó* mondja, hanem szivünk mele-