Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-10 / 32. szám

gével üdvözöljük. A teljes vallásszabadságért küzdöttek őseink, ez a mi reményeinknek, ábrándjainknak megvalósulása. Nincs hazánkban egyetlen magyar protestáns sem, ki vallása szellemét ismerve, ez ellen küzdene. A protestánsok az alsó és felső házban, a megyei közigazgatási gyűlésekben, vezérek és közemberek, mint kemény szikla, melyen a hullámok megtörnek, rendületlenül állottak a vallásszabadságot megtestesítő törvényjavaslat mellett. Egy szó, egy hang nem emelkedett ez ellen. Ha volt valami aggály, az a polgári házasság kérdésénél merült fel, az is a vallás, az egyház iránti szeretetből. Miért is félnénk, miért is aggódnánk ? Erős fegyverünk nekünk a Krisztus evangéliuma, ezzel győztünk a múltban és győzni fogunk a jövőben. Igen, győzni fogunk! győznünk kell! Ezt nem az elbizakodás, hanem a komoly megfontolás, a számítás mondatja velem. Tekintsük meg egyházunkat, a fő és alvezéreket, gyülekezetünk összes tagjait. Egyházaink ma már — a mi a múltban nem volt — egy kis anyagi erővel is rendelkeznek. Vezéreink a püspökök, esperesek, fő- és algondnokok, nemcsak a hit, buzgóság, hanem a tudomány terén is kimagasló alakok, kik önmaguk iránt tiszteletet gerjesztenek és szavaik kellő nyomatékkal bírnak. Lelkészeink, a más vallásfelekezetek lelkészeivel nemcsak kiálljuk mindenben a versenyt, sőt a szónoklat terén hasonlíthatlanul felettük állanak. Tanáraink, kik e lelkészeket, tanítókat képezik, tudományosan képzett, hivatásukat mélyen érző erős férfiúk, kik a protestáns szellemet, buzgóságot ifjaink szivébe betudják oltani. Gyülekezetünk tagjai, már gyermekkorukban, egyházunk veteményes kertjeiben az iskolákban, annyira előkészíttetnek, hogy midőn felnevekednek az általunk hirdetett tanokat keblökbe fogadhatják és igy az elhintett mag nem hullhat kősziklára. Nem félhetünk, nem aggódhatunk tehát, hogy a teljes vallásszabadság készületlenül talál bennünket és elsöpri egyházunkat. Mint igaz szót merem hangoztatni, hogy a teljes vallásszabadság behozatala által, egyházunk, mint a főnix 'hamvaiból, uj életre fog ébredni. E lap nagytiszteletü szerkesztője megtette észrevételét az »őszinte szó« azon pontjaira, melyekben a futkározó atyafiakat a reformációt terjesztő őseinkkel, valamint a mostani protestáns lelkészeket, a reformáció kezdetén élő katholikus papokkal hasonlítja össze. A megjegyzés helyes, ehhez nincs semmi hozzáadni való. Az »őszinte szó« azon állítása, hogy híveink egyrésze baptistává vagy nazarénussá azért lett volna, mert lelkészeink betanult beszédeket, minden buzgóság, meggyőződés nélkül, hidegen szavalnak el a gyülekezet előtt: nem egyéb levegőből kapott állításnál. Hol vannak ezek a szekták leginkább elterjedve ? a legnépesebb és a legkisebb gyülekezeteinkben. Az elterjedést bizonyára nem a betanult prédikáció okozza. Tiszántúl némely gyülekezetben egy lelkészre 10—15 ezer lélek esik, fizikai lehetetlenség, hogy egy lelkész — még ha egyéb teendője nem volna is — ennyi embert lelkipásztori gondozásban részeltessen. Theologus koromban prédikáltam Debreezenben, hirdettem az igét ünnepek alatt Hódmezővásárhelyen, Kisújszálláson és több más népes egyházban, de ugy emlékszem, hogy négy, ötezer embernél több egy-egy templomban, a hely szűke miatt, nem volt jelen. Hogyan vegye lelkipásztori gondozásba ilyen helyen a lelkész az elmaradtakat? Lakóhelyeiken keresse fel? hiszen hogy csak egyszer sorba látogassa hiveit és egy-egy családdal pár órát tölthessen, hogy lelki szükségeit, bajait megismerje, erre egy debreczeni vagy hódmezővásárhelyi lelkésznek legalább tiz esztendő kell és lenne-e kivánt sikere az ilyen tiz évi látogatásnak ? Kedvezett a fentemlített szektáknak a gyülekezet tulnépessége, hol lelkészeink legjobb akarat, legmélyebb buzgóság mellett sem képesek, gyülekezetük minden tagját e kellő gondozásban részesíteni. De kedvezett a nazarénusok és baptisták terjeszkedésének a gyülekezet parányisága is. Baranyát említem fel, hol híveink közül többen nazarénusokká lettek. Tudjuk hogy egy-egy gyülekezet itt 40—50 családból áll. Ilyen helyen a lelkipásztori gondozást meglehet tartani és elmondhatom, hogy meg is van tartva, mert összejön a lelkész csaknem mindennap az ő híveivel. Ismeri erényét, bűnét, kicsinyit-nagyát, beszél velük templomban, templomon kivül és azt csak nem lehet feltenni, hogy egy lelkész, saját hiveit vallásától, egyházától, önmagától elidegeníteni akarná. És mindennek dacára mégis elterjedt a nazarénizmus. Bizonyára nem a betanult prédikáció hidegsége terjesztette el, hanem az a nagy teher, mely az egyház tagjaira nehezedik. Akárhány szegény családfő van, ki évenként egyháza, lelkésze, tanítója fentartására, fizetésére 20—30 frtot fizet pénzben és terményekben. Ha „egy ilyen családfő előtt megjelenik e futkározó atyafi, és hirdeti, hogy a Krisztus egyházában szükségtelen a pap, mert mindnyájan papok vagyunk és meggyőzi arról is, hogy ha nazarénussá lesz, akkor a nagy tehertől, mely most vállaira nehezedik, előbb-utóbb megszabadul, bizonybizony sok szegény családfő — bár lelkére meggyőző erővel, tűzzel hirdette az igét, bár az élő vizet a legtisztább forrásból, magából a Krisztusból merítve is — megtántorodik és a kenyérért elhagyja őseinek hitét. A nazarénusok és baptisták terjedésének gátat vethetünk, ha a népes gyülekezeteket részekre osztjuk és mindenik részbe egy-egy lelkészt állítunk, a kisebb gyülekezeteket pedig a nagy tehertől valami uton-módon megszabadítjuk. Hogy a vallásrajongóknak nem tudunk ínyükre prédikálni, ez reánk nézve dicséret, mert ha mi azok szája szerint hirdetnénk Krisztus evangéliumát, akkor mi magunk is betegek volnánk. A rajongó ember lelkét meg kell gyógyítanunk s meg is tudjuk gyógyítani. Pár nappal ezelőtt jött hozzám egy rajongó hívem, egy folyamodást, nyújtva át, hogy küldjem el Szász Károly püspökhöz, melyben a maga szavaival arra kéri, hogy rendeljen neki egy szobát, hol ő zavartalanul zengecíezzen zsolozsmákat a legfelségesebb valóságnak stb. Átvettem a kérvényt és így szóltam hozzá: úgy-e bár édes atyámfia, ön keresztyén, a Krisztusnak igaz követője... noha az, kövesse is az ő nyomdokait. I ..assa a Krisztus egész életében az Istent dicsőítette, de nem zárkozott ám el egy szobába, mint maga akarna, sőt inkább járt-kelt egész országban, bement a zsinagógákba, letelepedett a hegy oldalán, tanította a sokaságot, gyógyította a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, a szomorodott szívűeket. Váljon a Krisztus lett volna-e az emberiségnek szabadítója, vigasztalója ha soha senkit nem tanít, ha egy szobába ülve, senkivel nem beszélne, folyvást csak imádkozik. Ő szóval és tettel dicsőítette az egek Urát, nekünk is így kell tennünk ha igaz követői akarunk lenni. Magának neje és gyermekei vannak, úgy hogy fog számolni Isten előtt, ki az ő gondjaira bizta ezeket, ha őket elhagyja. És ezen a hangon beszélgetve tovább, az én rajongó hívem visszakérte folyamodását és azóta dolgozik, munkálkodik és e mellett velünk együtt dicsőíti az Istent az Urnák szent házában. Kérdezte volna meg Frexipolitánus attól a rajongó asszonytól, kit ő az »őszinte szóban« felemlít, hogy mi is esnék hát jól az ő lelkének, majd meggyőződött volna arról, hogy mily képtelen badarságok azok, melyekre ő a vallásban a fősúlyt helyezi, meggyőződött, volna, hogy nem csak Budapest környékén, hanem széles