Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-03 / 31. szám

hazánkban minden szabadsággal szorosan volt összeforrva. De, ha Kül-Somogyban ilyen hangot ad a közvélemény: ám legyen. Mind a mellett én szeretem hinni, hogy magyar hazánkban ez a vélemény sokáig magán vélemény maradand; sőt, hovatovább annak a kárhoztatott »elvben szép liberalismusnak« adand helyet, melynek homályosulása: alkony és gyász, növekedő fénye: virradat, öröm s diadalünnep volt és lesz nemzetek és egyesek előtt, a melyek és a kik nem szeretnek s nem is tudnak önalkotta bálványok előtt áldozni. Hellász, Francziaország és a Svájcz egyiránt mozgásba jönnek ellened, oh szegény referendum! Bókot kap a »magasb látókört igénylő javaslatot visszavető (talán külsomogvi?) traktus;« és igazán nevetséges a vergődés, melylyel a cikkiró kézzel-lábbal rá akar birni bennünket, hogy vessük el azt a referendumot. Utolsó erőssége oly nyomatékos, oly bölcs következtetésü, hogy nem képzelek olvasót, a ki meg ne mosolyogta volna. Im, felállít egy tételt: a publica salus a fő. De adós marad vele: mi itt a publica salus; hanem azt mondja: »valamint a közjóra irányzott eszmék megvalósítása ellen működő főrendiház újjáalakítása iránt a művelt városok és megyék felszólamlanak, alakítsa át vagy épen törölje el a zsinat (talán a magas konventet ? hisz ez következnék!) azokat a törvénycikkeket % melyek mint autonomikus szabadságunk sarok-kövei tétettek le annak idején, az egyházi alkotmányunkban idegen s háromszáz évnél tovább (s még nem tudjuk, nem-e méltán) perhorreszkált egyház-főtanácsi intézménynyel szemben. A milyen logikátlan, ép oly vakmerő és hiábavaló kívánság. Hát, a milyen Tamás urnák a logikája, ép olyan pénzügyi ismerete és jogérzete is; s bizony, mondom, kevés protestáns jogérzület mutatkozik az ő — minden drága jogot vakmerő könnyelműséggel oda dobó — szavaiban. S a könnyelműség, melylyel a dolog pénzügyi és jogi természetével elbánik, igazán elszomorító. Mert én nem nevezhetem egyébnek ezt, ha ily nagy kérdés megoldásába ereszkednek olyanok, a kik a pénzügyhöz nem értenek, kik a gyámintézet fogós kérdésével még csak dillettansként sem foglalkoznak; már pedig e cikk irója nem foglalkozott, nem foglalkozhatott. Mert az a terv, hogy az egyházmegyékről a pénz vitessék a földhitelintézet pénztárába, s ugyanonnan nyerjék az özvegyek és árvák »ugyanannyi illetményüket, mint eddig élvezték* lehetetlenség is, képtelenség is és az egyetemes gyám-pénztár tervétől messzebb vetne, mint valaha állottunk. Lehetetlenség, mert a fölhalmozott tőkék 3°/0

-os kamatai nem bírják azon segélyeket, melyek a vidéki 6—8°/0

-os gvümölcsözésből voltak nyújthatók; képtelenség is, hogy a segélyzettek javára válnék a pénznek e vándoroltatása s költséges bürokratai uton kikunyorálása; de nem is lenne egyetemes az a gyámintézet, mely kinekkinek annyit nyújtana, a mennyit eddig élvezett (és a ki eddig semmit sem élvezett?). Ez a terv egyszerűen nevetséges. Azzal a »már is 18,800 frttal*. melyet mi »még csak 18.800 ?*-nak nevezünk, ne hozakodjék elő. Tudja meg, hogy az egy nagyszabású »gyám- és nyugdíjintézet* felállításánál, melynek legalább is pár millió érínthetlen tőkét kell gyűjteni, mondom, az első lépésre, szervezési költségre is kevés lenne. Elhiszem, hogy a mely egyházmegye papjai összedugott kezekkel várták szájukba repülni a sült galambot, azok évenkint »csak 25 forintocskát* bírnak nyújtani; hát aztán cikkiró elhiszi-e, hogy viszont a központ akadály nélkül kifogná szolgáltatni a 300, sőt több erős forintokat is az arra jogosultaknak ? Cikkiró, neve ellenére nagyon is hiszékeny; félek, hogy ő nem is Tamás. E szerint a felvetett terv egyátalán alkalmatlan arra a célra, hogy a gyámintézet kérdését csak egy lépéssel is előbbre vigye. De nem hagyhatjuk figyelmen kivül jogi érvelését; szóljunk hát az általa felvetett concret kérdéshez: * Van-e joga a zsinatnak az egyházmegyéket önerejükkel alkotott és fentartott özvegy- és árvagyámtárak átadására kényszeríteni?* »Igen is van« — felel vakmerőn. Nincs, nem volt, s nem lesz, mondom én, s mondja minden természeti, mint irott jog. A jogot nem pénzügyi vagy humán okok és nézetek adják; ez alapon el lehetne venni a jómódúak vagyonát, a koldusok segélyezésére. Ilyennel, komoly lapban, kár eléhozakodni. Különben is felhozott okai annyira gyermekesek és meg nem állhatok, hogy csak ennek tulajdonítom a hallgatást, mely szerint cáfolatra sem érdemesítették. Én azonban okulva a múltból, hogy az ily könnyű vértü lovagok nem ok nélkül állanak ki a síkra, hanem a hangulatot kémlik csupán, s nem lehetetlen, hogy nehezebb fegyverzetű lovagok állnak háta megett, óvás nélkül nem hagyom e vakmerő kísérletet, s hangsúlyozni kívánom, hogy e cikkely célját az autonómiának minden ép érzékű híve perhorreszkálja, visszautasítja. Tisztázzuk csak a kérdéseket. Hogy a magas körökben nyűg- és gyámintézetet és pedig a kettőt csakis együtt és egyszerre létesíteni, s erre a célra az egyes egyházmegyei papi-testületek (és nem egyházmegyék /) által gyűjtött, illetőleg önmaguktól s családjuktól megvont s féltő gonddal megtakargatott, s nemes hivatását kisebb vagy nagyobb mérvben mindig pontosan teljesített, kisebb-nagyobb gyámintézeti tőkéket is számításba szeretik venni: azt tudjuk; valamint azt is, hogy a református egyház egyeteme, illetve nagy többsége, ritka egyértelműséggel utasított vissza minden ide vonatkozó kísérletet; ellenben oly alapos, a célnak megfelelő tervezetet várt és követelt, mely a gyakorlatból már meglehetősen ismert ilynemű intézmény felállítása s biztos virágzására kellő feltételekkel birván, a hozzá fűzhető várakozásoknak minden időben és minden körülmények közt megfelelhessen; a nélkül pedig, hogy magánjogi érdekeket sértene. Ezt tenné pedig, ha a kisebb-nagyobb papi körök több évtizedes önmegtagadó takarékosságának gyümölcsét a segélyző pénztárakat — önkéntes felajánlás nélkül — még csak kombinációba is venné. Mig jogállamban élünk, vagy jogról csak beszélhetünk is, erről még csak szólani sem lehet, sem pénzügyi, sem humán, sem jogi ok alapján. Nem tehette ezt maga az állam sem a tanítói nyugdíj felállításánál, s ujabb időben még csak célozni sem mert többet reá. Ez az analógia, az igazi praecedens és nem a községi árvatárak, melyeknél a község nem mint tulajdonos, vagy részvényes, hanem mint (tegyük hozzá: rosszul) felügyelő hatóság ténykedett. A ki ennyit se tud. az ne fogjon jogi fejtegetésekbe. Nem mondjuk mi. hogy a zsinat jogosítva ne volna egyetemes gyám-, s ha tetszik nyugdíjintézet létesítésére, s arra, hogy bennünket a belépésre kötelezzen; sőt inkább ez régóta érzett és sürgős kötelességként állott előtte, s első összejövetelével el is rendelte azt. De nem okozhatjuk sem a zsinatot, sem a papságot a visszahozhatatlan évek meddő elfolyásáért, hanem egyedül és csakis a konventet, mely a célnak meg nem felelő s annyi oldalról kifogásolt, megtámadott, célszerűtlen tervét jobbal a közvélemény kívánalmainak megfelelőkkel nemcsak fel nem cserélte, de készebb volt inkább az egész nagyfontosságú ügyet sarokba dobni, mintsem senkinek sem kellő, alaposan kifogásolt tervezetén gyökeresen változtasson. Pedig még a kötelező belépés is jogszerínt csak annyiban mondható ki a javadalmazandókra, a mennyiben önmaguk az ön-